James Matthew Barrie, a 19-20. század fordulóján élt angol irodalmár megálmodta Seholországot és Pán Pétert, aki soha nem akar felnőtt lenni. Szegény Barrie nem tudom, hogyan fogadná a hírt, ha megtudná, hogy a nyugati civilizáció lassan Seholországgá válik. Testben felnövekvő fiaink és lányaink ugyanis tömegesen követik Pán Péter példáját: lélekben nem akarnak felnőtté válni. Olyannyira, hogy a pszichológia már el is nevezte ezt a jelenséget Pán Péter-szindrómának. Az elhúzódó serdülőkori krízist mi magunk is jól ismerjük, hiszen a mai fiatalok többségére jellemzőek a pánpéteri tünetek, sokan közülük ugyanis félnek a felnőtt léttel járó felelősségtől, az élet kihívásaitól. Gyakran halljuk, hogy csak a mának élnek, nem akarnak mást, mint bulizni, nincsenek hosszú távú elképzeléseik. Világmegváltó ábrándokat kergetnek, de megvalósításukért nem tesznek semmit. A közösségi normákhoz nem tudnak és nem is akarnak alkalmazkodni, úgy érzik, a világ csupán értük, az ő jólétükért van. Kapcsolataikban is a kamaszok mintáját hozzák: rengeteg haver, ismerős, de félnek a mély emberi kapcsolatoktól, attól pedig még inkább, hogy egy életre felelősséget vállaljanak egy másik emberért.

Ezt a tendenciát nagyon jól mutatja a Népességtudományi Kutatóintézet 2009-ben közzétett demográfiai portréja, amely szerint a házasságkötési szokások néhány évtized alatt gyökeresen megváltoztak. Míg 1990-ben a lányok általában 22 éves korban házasodtak, a férfiak 24 évesen, addig 2009-ben a nők25, a férfiak 30 évesen léptek házasságra. A diplomások esetében 30-35 évre tehető a házasságkötés időpontja. Még szomorúbb a kép, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a házasságkötések száma is drasztikusan csökkent: míg 1960-ban a magyar népesség 96 százaléka élt házasságban, 4 százaléka élettársi kapcsolatban, az ezredfordulóra 30 százalék lett a házasságok és 70 százalék az élettársi kapcsolatok aránya.

A kutatók, a szociológusok, pszichológusok, a demográfiai szakemberek az életmód, a gazdasági és kulturális körülmények változásait tekintik a demográfiai változások fő okának. Tagadhatatlan tény, hogy a 20. század folyamán, majd az információs társadalom beköszöntével olyan forradalmi változások mentek végbe a világban, amelyek kihatással vannak nemcsak a hétköznapjainkra, hanem a szokásainkra is. A nők tanulási és munkavállalási lehetőségének megváltozása új szerepnormákat alakított ki és új struktúrákat termett. Korunkra a tudás értékké vált, megnyúlt a tanulás időszaka. Így a szülők kénytelenek hosszabb ideig eltartani a gyermekeiket. A szülőktől való anyagi függés azonban nem kedvez a felnőtté válás folyamatának, és kialakít(hat) olyan egészségtelen kötődéseket, amelyek később az önálló felelősségvállalásban is megakadályozzák a gyerekeket. A felnőtt kamaszok gyakran önbizalomhiány miatt, az önállóságtól félve konzerválják a gyermeki létüket, hiszen a gazdasági, társadalmi problémák valósak: nehéz ma diplomát szerezni, munkát találni, biztos egzisztenciát teremteni. Ám az előző nemzedékeknek sem volt könnyebb a helyzetük. Sőt! Apáink, nagyapáink a világháborúk és diktatúrák sanyargatta Magyarországon nem bújtak el édesanyjuk szoknyája mögé az élet kis és nagy kihívásai elől. A „Mama hotel” kényelme mára viszont általánossá vált, s a fiatalok nehezen lépnek ki a jól megszokott kényelemből és biztonságból. A probléma alapja az, hogy a fogyasztói társadalomban a szülők csak adni akarnak a gyerekeiknek, lehetőleg minél többet, de a felelősségvállalástól szeretnék őket megkímélni. S ha lehet, ezzel teszik a legrosszabbat. Identitásunk kialakulása ugyanis vállalásokon és kríziseken keresztül megy végbe, ám a fogyasztói társadalom kultúrája krízisellenes. A „Be happy!”-szemléletbe nem férnek bele a válságok, lelki harcok, a mélyrepülések. Pedig ha nincsenek krízisek, nincs fejlődés. Ha nincs fejlődés, akkor valóban elérkezünk Seholországba. A változatlanul infantilis felnőttek országába.