Mi a titka a közösségnek? Annak, hogy akár két ember, akár nagyobb csoport huzamosabb ideig együtt tudjon működni? Nemigen tudom. Leginkább csak rácsodálkozom az ilyenekre, mint jelenkori csodákra. Mert abban már biztos vagyok, hogy ez nem természetes. Pontosabban nem ez a természetes. Mert én is voltam már egy-egy kisebb-nagyobb csoport, banda, társulat széthúzója, vagy éppen a széthúzás elszenvedője is, amikor a közösség, amikor a kapcsolat úgy foszlott el, olyan keserű szájízzel, hogy akik benne voltak, utólag bánták a dolgot.

A bibliánk mégis a közösségi létet festi elénk ideálként. Nem azt a mindentől és mindenkitől elkülönülő individualista embert, akik ma vagyunk. A bibliánk kezdetétől kisebb-nagyobb élettársi egységekhez, csoportokhoz, társadalmakhoz szól az ige. Kezdetben Ádám és Éva kettőséhez mint minden házasság ősképéhez. Aztán ez tágul később háznépekre, az ősatyák pereputtyára, majd már az izraeli népre. És még akiket individuumként látunk megjelenni, mert valami olyan különleges feladatot kaptak az Úrtól, azok sincsenek egyedül. Akkor sem, ha épp szentpéterhalként kell szembeúszniuk korukkal. Mózesnek ott volt Áron. A próféták körül tanoncok, szolgák, Géházik. Aztán Pálnak is akadnak munkatársai. Azt a magányt, amit mi ma, azt legfeljebb maga Jézus élte meg, amikor a tanítványok nem értették őt, sőt, amikor elaludtak akkor, amikor az elfogatás pillanata közeledtével Jézus imádkozik. Egyedül.

Nem jó az embernek egyedül. Egy kicsit sem. Akkor sem, ha minden eszközzel erre törekszik is. Akkor sem, ha már a szomszédjának sem köszön valami ürügy miatt. Mégsem jó. Az Isten ezért teremtett mellé társat. Ilyet vagy olyat. Munkatársat, segítőtársat, osztálytársat vagy élete párját. De nem csak a közelieket, szeretteinket, mert ha végiggondoljuk a példázatot, valamiféle titokzatos módon még a konkoly is a búzáért van (még) a világban.

Így aztán ne csapásként éljük meg egymást – bármennyi gondot és fejtörést okozunk is egymásnak a mindennapokban – hanem ajándékként. Sőt, magunkra is úgy kell vigyázni, hogy a másiknak jó ajándék legyünk. Végképp pedig nekünk, Istent ismerőknek. Hogy bemutassuk, hogy nem szakítható részekre a Krisztus. (Még választási évben sem.)