Amikor én még kislány voltam, minden vasárnap elvittek a szüleim templomba. Leginkább a gyermek-istentiszteletre, ahol Ilike nénit hallgattam nagy figyelemmel, és kicsit irigykedve néztem a flanellel bevont táblára felrakható érdes hátú papír Mózest, Jézust, apostolokat és a többi bibliai figurát. A legjobban az tetszett, amikor már kezdtek elhasználódni, és folyton leestek.

Énekelni is szerettem, a gyermekdaloknál talán még jobban kedveltem a zsoltárokat és dicséreteteket, mert az „igazi" istentiszteleten azokat énekeltük, amikor néha a nagy templomba is bementünk. És az egészen más volt, olyan felnőttes.

Ha éppen a nagymamánál töltöttük testvéremmel a vasárnapot vagy a nyári szünet egy részét, természetes volt, hogy vele megyünk vasárnap délelőtt.

Abban a gyülekezetben vagy nem volt gyermekfoglalkozás, vagy talán csak Mami nem akart minket otthagyni, nem tudom, de mindig a templomba mentünk tíz órakor. Szépen leültünk a női oldalon, amit nem igazán értettem, miért hívják úgy, hiszen voltak bácsik is azokban a padsorokban. Aztán később megtudtam, hogy ez régi hagyomány, vannak olyan gyülekezetek még ma is, főleg vidéken, ahol az egyik oldal a nőké, a másik a férfiaké. Nagymamám ezt, úgy látszik, Budapesten is komolyan vette.

 A prédikációkból nem sokat értettem, de volt elég látnivaló: a szépséges festett mennyezet, a bibliai idézet az orgona felett, majd később az énekeskönyv. Amíg nem tudtam olvasni, ez nem volt túl érdekes, inkább nagymamám táskájában kotorásztam csendben, a pad alatt. Mert azt az eszembe véstem, hogy a templomban nem szabad hangoskodni, ezért néha suttogva csipkedtük egymást a húgommal.

Az énekeknél mindig figyeltem, mert tetszettek a szövegek, főleg, ha még értettem is, hogy miről szólnak. Az Itt van Isten köztünk lett a kedvenc, mert a sor, hogy „mint a kis virág is magától kibomlik, rá ha csöndes fényed omlik”, annyira kedves és szívderítő volt. Elképzeltem a kis virágokat, ahogyan Isten szépen sorra kinyitogatja őket.

A legkedvesebb nekem mégis a Dicsőség mennyben az Istennek kezdetű dicséret lett, talán azért, mert nagyon szerettem a karácsonyi istentiszteleteket, és ezt akkor énekeltük a legtöbbször. Együtt zengtem nagymamámmal és a gyülekezettel, hogy „Békesség földön az embernek, kit az igaz szeretet a Jézushoz evezek, békesség, békesség embernek!”

Nem elírás, én azt énekeltem, hogy evezek. Nem igazán értettem, miért evezünk Jézushoz, mert sehogy sem illett a mondatba, nekem mégis nagyon tetszett. Hogy miért lapátolok, és milyen tavon, azon nem gondolkodtam sosem. Ez a sor mégis sokat jelentett, mert alig vártam ezt a versszakot, hogy odaképzelhessem magam az evezőkkel a kezemben, amint próbálok átkerülni a másik partra, ahol Jézus vár. És ha ő vár, az csak jó lehet.

Bevallom, kicsit csalódtam, amikor végre megtanultam olvasni, és hamar kiderült, hogy szó sincs evezésről, az igaz szeretet elvezet Jézushoz. Most már, felnőtt fejjel, örülök ennek a félrehallásnak, mert időközben rájöttem, hogy valamire megtanított. Hogy valóban jó dolog Jézushoz evezni. Néha háborog a víz, a csónak már kicsit korhadozik, a vállam megfájdul, a túlpart pedig messzinek tűnik, de odaát békesség vár, amit az Igaz Szeretet készített az embernek.