Kétség nem fér hozzá, hogy a hívő ember boldogsága és megelégedettsége több szempontból is érthetetlen lehet a nem hívő ember számára. Az egyik ilyen szempont az önkéntes önkorlátozás kérdése. Amikor az ember lemond az életében erről vagy arról. Ez azért különösen érdekes, mert ez az életünkben sohasem egészen önként történik. Elfogadunk egy diétát, ha betegek leszünk, vagy a hiúságunkat sértő mértékben megszalad a súlyunk. Ilyenkor az önkínzás egészen különös dimenzióit is képesek vagyunk vállalni, addig sportolva, amíg össze nem esünk. Máskor a szegénység, a fáradtság, a testi erő hiánya állítja fel a korlátokat, melyekbe folytonosan van szerencsénk beleütközni.

 A keresztyéneknél mégis ez valahogy másképp történik. Egyszer csak egy életre lemond az az ember gyűjtögető szenvedélyéről, dohányzásról, kártyapartikról, komoly mértékű alkoholfogyasztásról, és igen, olykor az evés is a listán van, megváltozhatnak az étkezési szokások vagy az étkezés jelentősége. 

Mivel az ilyen típusú változásoknál az ember alapvető tapasztalata a kényszer hatása, logikus, hogy azt gondolják, hogy a hívő ember is kényszer súlya alatt cselekszik, amelyet vagy a többi hívő helyez a vállára fura szokásaival, vagy a pap beszéli tele a fejét, ad absurdum az a furcsa láthatatlan istenség várja el a szenvedés önként való vállalását attól is, aki esetleg magában nem is szenvedne semmitől sem igazán. 

A kérdés több szempontból is összetett. Látunk ugyanis két látszólag egymás ellen ható tényezőt az Újszövetségben. Jézus szemmel láthatóan nem várja el az aszkézist az őt követőktől. A Márk evangéliuma 2. részében olvasható történet szerint Jézust számon kérték amiatt, hogy az Ő tanítványai nem böjtölnek, szemben Keresztelő János és a farizeusok tanítványaival. Jézus erre egy kérdéssel felel: böjtölhet-e a násznép, míg a vőlegény velük van? Majd ha elvétetik tőlük a vőlegény, akkor böjtölnek, és hozzáteszi: senki sem varr új posztót régi ruhára, és nem tölt újbort régi tömlőbe. Az nyilvánvaló, hogy Jézus azáltal, hogy meghirdette az Isten országának közelségét, és arra hívta az embereket, hogy megtérésükkel legyenek már e földi életükkel dicsőséges királyságának szolgái, valami merőben új életbe és ehhez köthetően merőben új vallásgyakorlatba hívta az övéit. Nem mértéktelen önsanyargatásba, hanem örömbe, és olyan hitbe, amelyben nem önmagunk gyötrésével, hanem az Úr odaadó szolgálatával lehet kitűnni, legfőképp az ő akaratának állhatatos és kérdés nélküli elfogadásával (engedelmesség). 

Azonban Jézus nem utasítja el ezzel az önkorlátozás böjt formájában történő gyakorlását. Sokan besorolják ezt abba a tendenciába, amelybe az is beletartozik, amikor azt mondja egy gazdag embernek: add el mindened és kövess engem. Egy másiknak pedig, aki el akarja temetni halottait elébb, hogy hagyja hátra őket, hadd temessék el halottaikat a halottak. És megszületik a végkövetkeztetés: ami elválaszt Istentől, arról kell lemondani, és ha ez az evés, akkor az evésről. Hiszen akkor ez bűn, ami definíciószerűen: szakadék Isten és ember között.

A magyarázat igaz, de nem teljes dimenzió, hiszen az apostolok is gyakorolták a böjtöt Jézus halálát követően, és Jézus nem elítélte ezt a gyakorlatot, csak nem tartotta szükségesnek folytonos gyakorlatát, de időszakos gyakorlata mellett épp e szakaszban maga is állást foglalt. Kérdés, és itt dől el a dolog, hogy ez metafora-e ismét, rébuszokban beszél-e Jézus, vagy szó szerint kell értenünk. Mit jelent a böjt? Kínt, amit Jézus elragadtatásakor éreznek a tanítványok? Húsvéti gyászböjtöt? Mi az igazság? Azt gondolom, óvatosan magyarázni szándékozva szakaszt, hogy az a legbiztosabb, ha nem játsszuk ki egymás ellen a kettőt. Azaz elfogadjuk, hogy a Krisztustól fizikailag elválasztott létet, amelyben a Szentlélekben való részesedés adja az enyhet, míg Krisztus uralma testben is beteljesül az utolsó napon, nyilvánvalóan böjtként éljük meg, mint ahogy az is igaz, hogy ebben az időszakban helye van a böjt gyakorlatának. 

Ezt a kérdést Pál nyitja ki igazán, aki a test és lélek harcáról ír leveleiben, és nyilvánvalóvá teszi, hogy a testnek alul kell maradnia a lélekkel szemben. Ennek a református írásmagyarázat spirituális jelentést ad, azaz Pál szavait a bűnnel szembeni harcra való felszólításként értelmezi. 

Érdekes látni ezzel szemben, hogy már a keresztyénség első idejében is voltak, akik szó szerint értelmezték e sorokat, s állandó böjtben, esetleg szüzességben és önkéntes szegénységben, szélsőséges társadalmi peremlétet vállalva éltek, s ez a fajta életmód, kegyesség alapozta meg az ötödik-hatodik századra már teljes kiforrottságban működő szerzetesség intézményét. 

Ennek a fajta kegyességnek a képviselői már-már elképzelhetetlen szélsőségekre ragadtatták el magukat az idő előrehaladtával. Magukat a halálba kínzó lelkes, hallucináló, az ördög befolyásának lidércétől fojtogató verítékben remegő alakok tűnnek fel szemeink előtt szerzetesi ruhájukban; mint ahogy a legnagyobb teológusok, sőt mi több, pápák, s majdan a legnagyobb humanisták (még Erasmus is, sőt Luther Márton is), akik szellemük kibontakozásával felszabadították fel magukat szerzetesi fogadalmuk alól (Luther meg is nősült). 

És a legendák is eszünkbe juthatnak a böjtöt nem tisztelő reformátorok kapcsán, akik tudatosan, már-már provokatív módon, a nyilvánosság teljes bevonásával szakítottak a böjt számukra álszent, lelkiségében kiüresedett gyakorlatával. 

És akkor mi ma a lelki tartalma a böjtnek? Mert annak a böjtnek, amire reformátor eleink nemet mondtak, valóban nincs sok teteje. Azonban az is igaz, hogy bálványszoborrá márványozódó testkultúránknak része a mindenféle böjt, diéta, és egyéb kúra, és a test szemlélése elfedi a szemnek láthatatlan szemlélését. Hiúságunk magasztalása ellehetetleníti a transzcendens valóság, az isteni létező, a mindenek felett álló Úr dicséretét! 

Akkor legyünk ápolatlan, zsákruhát viselő, az élvezet minden formáját hedonizmuskánt aposztrofáló megkeseredett emberek? Mi közünk van e középkori érvelés idejétmúlt soraihoz?

Jézus nem erre hív! Főleg nem ápolatlanságra! Arra tanította tanítványait, hogy ha böjtölnek is, kenjék meg hajukat olajjal, s legyenek tiszták, ápoltak, hogy csak Isten lássa áldozatukat! 

Ez a kulcs! Az Istennel való személyes kapcsolat! Isten és ember egy tengelybe simulása. Nem a külsőség, az általánosságok. Az Isten nem általában hívja az embert. Egyes szám második személyben! Téged hív, létedben, egzisztenciádban, személyedben, életedben. És ezen a szinten hív kegyességed gyakorlására, s a gátló tényezők kizárására is! Ő megmutatja, leleplezi. 

És végül: vonatkozik-e ez az étkezés dolgára is? Ha szó szerint vesszük az igét, akkor igen, ha nem teljesen, akkor is hív arra, hogy bezárjunk ajtókat horizontálisan az életünkben, hogy beszűkítsük mozgásterünket, hogy megnyílhasson az út az ég felé…