Frederick Buechner: Kétkedők szótára
Részletek

Tóth Sára fordítása

IGAZSÁGTÉTEL / IGAZSÁGOSSÁG

Ha egy jó törvényt megszegsz, akkor nemcsak az elvont jóság kedvéért kell igazságot tenni, hanem a saját lelked java is ezt kívánja. Az igazságtétel olykor annyiból áll, hogy kifizeted törvényszegésed árát. Máskor meg egyszerűen annyiból, hogy elviseled annak fájdalmas tudatát, hogy bizony megérdemelnéd, hogy fizess. Ez a fájdalom maga az ár. Ha nem történik igazságtétel, akár így, akár úgy, bánat és káosz köszönt rád – és mindenkire. Vagyis az igazságtétel már eleve irgalmas. Az igazságtétel nem zárja ki az irgalmasságot, hanem inkább lehetővé teszi. Az igazságosság a ház tartógerendája és tetőszerkezete. Az irgalom pedig a háztetőn doboló eső, a falak által óvott élet. Az igazságosság a valóság nyelvtana. Az irgalom a valóság költészete. A Kereszt ugyanerről szól, csak éppen hatalmas misztériumként, kozmikus távlatban mutatja meg – az emberi értelem számára nehezen megragadható módon. Azt mutatja meg, hogy mit is művelünk egymással mi, emberek. Ama ártatlan ember halála az egész emberi faj felett mond ítéletet. Ezt a nyomasztó világot az évszázadok során mi magunk csináltuk magunknak, és megérdemeljük. Nem is azt mutatja meg elsősorban, hogy mit csinálunk egy messze fölöttünk álló Istennel, hanem inkább azt, hogy mit csinálunk azzal az Istennel, aki bennünk és köztünk van. Megérdemeljük az istentelenséget, hiszen mi hoztuk a fejünkre. Ez és nem más a valóság igazságossága.

De a kereszt azt is megmutatja, hogy még a nyomorúságban is jelen van a jóság, és még az istentelenségben is jelen van Isten. Ezért lett a Kereszt nem a sötét reménytelenség, hanem a legfényesebb reménység jelképe. Ez a valóság irgalmassága. És mivel az ember olyan, amilyen, másképp nem láthatta volna meg a dolgok mélyén rejtőző irgalmasságot.

HITETLENSÉG

A hitetlenség, akárcsak a hit, döntés kérdése. Sok szempontból azért tűnik vonzóbb és könnyebb döntésnek, mert ahhoz, hogy higgyünk valamiben, el kell jutnunk valamiféle megértésre, és ez erőfeszítést kíván. A hitetlenség, nem hinni valamiben, no, az nem igényel semmiféle erőfeszítést.

ÁHÍTAT

Emlékszem, milyen volt, amikor életemben először láttam kaliforniai óriásfenyőt. A kirándulótársaságban kisgyerekek is voltak, kuncogtak, csacsogtak, lökdösték egymást. Senkinek nem kellett csendre inteni őket, ahogy beléptünk az erdőbe. Maguktól elcsendesedtek. Mindenkinek elakadt a szava. Egy pisszenést sem lehetett hallani. Mintha valami óriási, tátongóan üres terembe érkeztünk volna. Hatvan-nyolcvan méter magas vörösfenyő-óriások között lépdeltünk. Teljesen hátra kellett szegni a nyakamat, ha el akartam látni egészen a csúcsukig. Alkonyattá változtatták a verőfényes kaliforniai nappalt. Nyugalom és méltóság áradt belőlük, és ahogy döbbenten álltunk és néztük őket, a részünkké vált ez a méltóság és nyugalom. Kétezer éve itt állnak, növekednek ezen a helyen. Ebben a pillanatban is nőnek, végtelen türelemmel növekednek. Ráeszméltem, hogy világéletemben tévedésben voltam. Láttam én temérdek tölgyet, kőrist, juhart, de egészen eddig a pillanatig halvány fogalmam sem volt arról, mit is jelent az, hogy Fa.

Íme, az ember, szólt Pilátus, ahogy kivezette Jézust a tömeg elé. Mindazok után, amit műveltek vele, nem lehetett valami megnyerő látvány. Mégis az a gyanúm, hogy amint mi az erdőben, a lármázók hirtelen elcsendesedtek, és ugyanúgy átélték az áhítat csendjét. Életükben először megértették, mit jelent az, hogy Ember.

MENNY

„És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve. Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trónus felől: … »Íme, újjáteremtek mindent.«” Nyoma sem marad annak, ami Jeruzsálemet, mint a világ összes többi városát, a fenyegető veszély, a fájdalom és a megosztottság melegágyává tette. Békében járod a város utcáit. A kisgyerekek önfeledten játszanak a parkban, felügyelet nélkül. A város olyanná vált, amilyennek mindig is képzelték azok, akik szerették, álmaik városává. Az új Jeruzsálem. A mennyország titka ez. Az új Chicago, az új Leningrád, Hirosima, Budapest. Az új buszvezető, az új hamburgerárus, az új varrónő, az új fodrász.

Az új te, az új én. Ez az új önmagunk mélyen eltemetett kincsként ott rejtőzik mindannyiunkban – a legjobb, akivé lehetünk, és néha-néha fel is villan belőle valami. Ha elidőzik a tekintetünk egy-egy alvó emberi arcon, alvás közben még a legvisszataszítóbb vonások is hordozzák nyomait. A lebombázott város is, a romos terek az éj leszálltakor, a szétroncsolt járdát bevonó holdfény. Nem biztos, hogy üres ömlengés, amikor valaki „mennyei zenéről” beszél, vagy úgy érzi, „mennyei volt” egy napja. Lehet, hogy ilyenkor egy pillanatra feltárult előtte valami. „És halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom”, mondja a Jelenések könyve. Még ezt is elkaphatjuk, bárkinek a tekintetében, ha a megfelelő pillanatban nézünk bele, még egy állat tekintetében is. Viszont az új csak úgy születhet meg, ha a régi meghal. Ez a törvény. Ha a legjobbat akarjuk, abba kell hagynunk a legrosszabbat, a rosszat, amik vagyunk, amit teszünk. De talán nem annyira nehéz ez, mint amilyennek elsőre tűnik. Végtére is egy megrögzött bűnözőnek is elég volt annyit mondani, mikor már csak percek választották el a haláltól: „Emlékezzél meg rólam, Jézus”. „Még ma velem leszel a Paradicsomban” – az utolsó pillanatban még meghallotta Jézus válaszát.

Forrás: Whistling in the Dark: A Doubter’s Dictionary
Fordította: Tóth Sára