„Amikor a hettiták elfelejtették őseik nevét, 
az istenek szeméből kiesett a lazúrkő, 
s a fekete üregek megteltek könnyes iszappal,
nem akarták többé látni 
a fiak és unokák hűtlenségét.

Amikor a hettiták már nem emlékeztek az útra, 
amelyen idáig jöttek – az útjelző bálványok 
kifordultak a helyükből, bebújtak 
a föld alá, mert szégyellték 
az utat felejtő vándorok hűtlenségét.”
(Ozsvald Árpád: Hettita ballada–  részlet

A hettita nép az ókorban élt, fejlettek voltak és rettegettek. Majd egyszer csak nyomtalanul eltűntek. A mondák úgy tartják, hogy a hettita férfiak és nők beolvadtak az akkori fejlett népek közé, maguk mögött hagyva múltjukat, történelmüket és hagyományaikat. Manapság pedig nagyon kevés ember tudja, hogy kik is ők, noha az ókor világképét meghatározó nép voltak. A történelem során civilizációk virágoztak fel a semmiből, alkottak nagyot, majd lettek semmivé. Milyen az az út, amin elindultak és miként értek a végére?

Az ókorban gyorsan tudtak fejlődni a népek összefogással, tanulással és együttműködéssel. A rómaiak, a görögök vagy akár az egyiptomiak sok szempontból követendő példák, nem tűntek el a történelem színpadáról csak úgy, azonban egy bizonyos pont után már csak lefelé vezetett az útjuk.

A görögök megunva a királyság elnyomó rendszerét összefogtak és lefektették a demokrácia alapjait. Történelmük következő évtizedeiben meghatározó volt a filozófia, az irodalom és a művészetek virágzása. Munkásságuk nyomán új rendszerek születtek, összefogással fejlődtek területeik és megvédték magukat a külső támadásoktól. Mindnyájan megtanultuk, mennyit adott hozzá a görög civilizáció világunk mai képéhez. Azonban a gondok ott kezdődtek, amikor a két vezető hatalom, Athén és Spárta egymás ellen fordultak. A belő harcok elgyengítették az addig erős birodalmat és innen egyenes út vezetett a romlásig.

A rómaiaknak szintén rengeteget köszönhetünk mind a filozófia, mind a művészetek, mind pedig a tudományok terén. Hosszú évszázadokon át fejlődő civilizációról beszélünk, amely nem csak a mai ismert jogrendszer alapjait fektette le, hanem maradandót alkotott az irodalom terén is. A történelmi tényeket ismerjük, így azt is, hogy ennél a népnél is a belső viszálykodás hozta el romlást, ami annyira elsöprő volt, hogy hosszú századokra lekapcsolta a villanyt Európa-szerte a fejekben és a sötét középkor következett.

Nem rögtönzött történelemórára van most szükség, csupán annak vizsgálatára, hogy miért követi mindig destruktív korszak a felvirágzás időszakát? A nagy civilizációk gyakorlatilag a semmiből születtek és olyan személyeket neveltek ki, akikről ma az iskolákban tanulunk. Ameddig a fejlődés és a béke volt a cél, addig egyértelmű volt a haladás. Azonban mindig elérkezett az a pont, ahol valaki vagy valakik bizonyos csoportja, magának akarta a hatalmat. Ez azonnal belső bomláshoz vezetett, meggyengítette az addig egységes jövőképet és akadályt gördített a változások elé. Ezek lassú folyamatok, de a belső bomlás következő lépése mindig az adott nép züllése. Ha megszűnnek a közös célok, akkor már nincs, ami összetartson egy népet, kopni kezdenek a hagyományok, fakulnak az emlékek és múltba vesznek az ősi legendák. Azoknak a generációknak, akiknek a dicső múlt már nem jelent semmit, a dicső jövő képe sem fog. Egy ilyen világban a hit sem ad erőt, csupán kiüresedő fogalommá válik.  Amikor a hatalmi harcok lefoglalták a népeket, utat engedtek a barbár eszmék terjedésének, ami felforgatta az addigra felfejlődött társadalmakat. A virágkor után pedig mindig egy jóval hosszabb sötét időszak következett, ami a korábbi fejlődés emlékeinek nagy részét is felemésztette.

Mit üzennek ezek a folyamatok nekünk? Mára a világunk nagy része a fejlett civilizációk közé sorolható. A XX. század során olyan gyors mértékben fejlődött a technológia, hogy eddig soha sem látott lehetősége van az emberiségnek nyitni egymás felé. Minden nép rendelkezik sajátos kultúrával és történelemmel, amit tiszteletben kell tartanunk. „Az eltorzult emberi természet ismétli önmagát, mint történelem” – írja egy helyen Jókai Anna, amivel teljesen egyet tudok érteni, de túl kéne lépnünk rettentő természetünkön és nyitni egymás felé. Az új ezredben megvan a lehetőségünk, hogy a történelem ne csupán kötelező tananyag legyen, hanem minta, amit hol követni kell, hol pedig pont hogy nem. A fejlődés és ókori elődeink szellemi hagyatéka lehetővé teszi, hogy felvirágoztassuk a ránk bízott világot. Minden népnek meg kell értenie, hogy a fennmaradáshoz és fejlődéshez nem szabad kizárnunk életünkből a múltat, a régi szokásokat, a művészi értékeket, de legfőképpen Istent nem.