Ismersz szingliket? Tudod, ők azok, akik örök egyedüllétre rendezkedtek be és azt állítják, nekik jó így. És mingliket? Nem vicc, ilyen is van: azokat nevezik így, akik mindenféle elkötelezettség és közös háztartás nélkül élnek „házas" életet. És a cyberszex megvan? Amikor erre fogékony hölgyek és urak a virtuális világon keresztül kényeztetik „egymást". Botrányos, nem igaz? Pedig ezek mind múlt századbeli jelenségek. És hogy mivel tetézi mindezt a 21. század? Kütyüszerelemmel, többek között.

Spike Jonze A nő című, Oscar-díjra jelölt filmje félelmetes jövőképet vetít elénk. Főhőse, Theodore (Joaquin Phoenix) ugyanis, miután feleségével a válás mellett döntöttek és ő teljesen egyedül maradt, egy frissen piacra dobott és önmagát tanulással továbbfejleszteni képes operációs rendszerbe lesz szerelmes, aki Samanthának nevezi magát. Eleinte persze csupán csodálkozik a rendszer okosságán, majd élvezi, hogy van kivel beszélgetnie, végül azonban valósággal elvarázsolódik a számítógép generálta hangtól és fülig szerelmes lesz bele.

Viccesen hangzik, nem igaz? Elsőre talán igen, ám Jonze szinte egy pillanatra sem engedi, hogy filmjének nézője akár csak elmosolyodjon. Nem, ő sokkal inkább a jelenség drámaiságát próbálja kiemelni a pasztellszínű látványvilág és lágyabbnál lágyabb dallamok világából. Valamilyen varázslatos módon képes elérni, hogy a néző a film végére eljusson arra a pontra, hogy teljesen természetesnek és magától értetődőnek vegye ember és gép (helyesebben ember és szoftver) szerelmét. És ez a dologban a legszörnyűbb!

A mai rohanó világunkban, ahol napról napra találnak ki olyan családellenes eszméket, mint a gender-ideológia, a melegházasság vagy épp a fentebb már említett szingli-mingliség, elég mindössze szűk két óra ahhoz, hogy elfogadjuk: egy ember „teljes értékű" kapcsolatban élhet néhány megabájttal. Kapcsolatuknak nem lesz ugyan gyümölcse, de manapság ez egyébként sem cél – a lényeg, hogy jól érezd magad, akár a devianciáddal együtt is.

És akkor most fellélegezhetünk, hiszen A nő című film világa csak utópia. Nem találtak még fel (tudtommal) olyan operációs rendszert, amibe beleszerethetnénk, és az ember és gép közötti kapcsolat törvényesítésén sem gondolkoznak még (megint csak tudtommal). De korai lenne még hátradőlve kifújni magunkat, hiszen még mindig ott a kérdés, hogy nem efelé haladunk-e.

Nem efelé tendál-e, amikor tizenéveseket látunk egymás mellett ülni, és közben egymásnak okostelefonon keresztül írogatni? Vagy amikor felszállunk a metróra, és azt látjuk, hogy az emberek túlnyomó többsége nemhogy nem egymást, de még csak nem is a korábban megszokott napilapot bámulja, hanem az ilyen-olyan készülékének érintőképernyőjét tapogatja? Továbbá nem efelé mutat-e, hogy lassan jobban tudjuk okostévénk típusszámát (a rá elérhető frissítések miatt például), mint kedvesünk kedvenc könyvének címét? Ezekben nem a kütyüszerelem egy kezdetleges fajtáját vélhetjük felfedezni?

Ne értsük félre: a technika és annak fejlődése jó dolog. Addig legalábbis mindenképp, amíg a javunkat szolgálja, az életünket könnyíti meg stb. Akkor azonban, amikor elkezd bárkinél is fontosabbá válni, inkább dobjuk félre, és térjünk vissza kicsit a régihez! Hiszen mégiscsak kevésbé gáz egy „butatelefonnal" mászkálni az utcán, mint sétálni, vacsorázni vagy épp kirándulni vinni az operációs rendszerünket, nem igaz?