Királyfinak lenni jó. Főleg, ha az ember mesebeli királyfi. Akkor aztán lába előtt hever az egész világ, s övé lesz a tündérszép királykisasszony. Igaz, hogy előtte le kell győznie néhány akadályt, meg kell ölne egy-két sárkányt. De a királyfiaknak ez a dolguk. Hogy legyőzzék a gonoszt, megmentsék a királylányt, s mindezzel együtt biztonságot adjanak a rájuk bízott népnek. Hogy végül bölcs öreg királyok legyenek, akinek az uralkodása idején béke, biztonság és nyugalom honolt az országban.

Alighanem mindenki tudja, hogy a mesék hatása felmérhetetlen a gyermekek életében. A meséken szocializálódott gyermek belsővé vált tudása, hogy a világnak rendje van. Egy darabig ugyan uralkodhat a gonosz, de végül felülkerekedik a jó. A gyerek világképe kezdetben ilyen archetipikusan egyszerű, csak később differenciálódik a sablonos látásmód. Ahogy a társadalmi normák alapvetései, úgy a nemi szerepek megalapozása is (részben) a meséken keresztül történhet, hiszen a kislányok mind királykisasszonyok, a kisfiúk pedig királyfiak vagy legalábbis sárkányölő lovagok szeretnének lenni. Az alapvető férfi és női tulajdonságok beépülnek a meséken keresztül, főleg, ha a mese képi formában is megjelenik, ha a filmvásznon megelevenednek az alakok.

Éppen ezért tartom nagyon veszélyesnek azt a tendenciát, amit a gyermekeknek szánt rajzfilmek esetében tapasztalok. A klasszikus királyfiak ideje ugyanis lejárt. Nincs már fehér ló, nincsenek sárkányok, férfierények se nagyon. Ha pedig vannak, akkor a mai mesefilmekben leginkább a női szereplők hordozzák azokat az erényeket, amelyeket egykor a királyfiak és sárkányölő hősök.

Az együgyű férfikarakterek már a legelső Disney-filmben, a Hófehérkében is megjelentek, de a törpéket – már csak méretüknél fogva is – inkább a gyerekekkel azonosítja a néző. Főleg, hogy a film végén belovagol a királyfi, természetesen fehér lovon, s elcsattan az életmentő csók. Walt Disney életében a királyfiak tényleg férfiasak voltak, még akkor is, ha csak egy-egy pillanatra jelentek meg a filmvásznon. Erős, felelősségteljes, kockázatot vállaló és kockáztatni tudó emberek, akikre fel lehetett nézni.

A kilencvenes évektől figyelhető meg a tendencia, hogy az amerikai rajzfilmcégek egyre inkább olyan meséket filmesítenek meg, ahol a női főszereplő a hangsúlyosabb, és lehetőleg ő menti meg a férfi életét, illetve teremt új életlehetőséget. Ilyen film volt A kis hableány, ahol konkrétan Ariel menti ki a fuldokló királyfit a tengerből, és a némaságot is vállalva hoz áldozatot a szerelemért. A Szépség és a Szörnyeteg klasszikus meséje valójában a lány nővé válásáról szól, ám a Disney-féle feldolgozásban a hangsúly arra esik, hogy a férfi szörnyeteg, állati ösztönökkel megvert lény, akit csak a lány kedvessége, szerelme és ismét csak önfeláldozása menthet meg a hétköznapi poklok szenvedéseitől. A Szépség és a Szörnyeteg egyébként a férfias tulajdonságok negatív katalógusa is lehetne: a Szörnyeteg (aki ugye a királyfi) brutális, agresszív ösztönlény, az apa kedves, de tehetetlen és időnként be- és kiszámíthatatlan, elszállt tudós, Gaston pedig a piperkőc, rosszindulatú csábító. Még Lumiere, az elvarázsolt komornyik a legpozitívabb férfi szereplő, már amennyire férfinek lehet nevezni egy partvisokkal cicázó gyertyatartót.

Ebben az időszakban azért még megjelentek olyan művek is, mint az Oroszlánkirály, de talán ez volt az utolsó film, amelyben – ha állatbőrbe bújtatva is – pozitívan jelentek meg a férfitulajdonságok. Mert valljuk be, hiába Tarzan vagy Hercules kigyúrt izomzata, ha szegények olyan ostobák, mint a bűn. A női karakterek viszont egyre határozottabbak és erősebbek lettek, nemcsak Disneynél, hanem a többi amerikai rajzfilmcégnél is. Pocahontas kezdte, azután jött Mulan, majd Tiana (A hercegnő és a béka), akik megmutatták a fiúknak, hogy legalább annyit érnek, mint ők. A női emancipáció e késői megnyilatkozásával nem is lenne akkora baj, ha valóban az egyenrangúság elve érvényesülne a filmekben. Ám a tendencia az, hogy a férfiakat egyre együgyűbbnek, ostobábbnak és hasznavehetetlenebbnek ábrázolják a rajzfilmek. Kiegyensúlyozott partnerkapcsolatról alig-alig esik szó, így a gyerekek arra nem kapnak modellt, hogy a férfi és a nő egymás segítőtársa. Kedves kivétel volt a Pixartól a Wall-E, ahol a fiú- és lányrobot szerelme ráutalásszerűen is a bűneset előtti Ádám-Éva kapcsolatot tárja elénk.

A tendencia ugyanis az, hogy a rajzfilmek női főszereplői egyre férfiasabbak, akik már nem várják, hogy megmentse őket a királyfi, hanem ők akarják megmenti a világot. A férfiak lejáratása pedig hasonló lendülettel folyik tovább. Jó példa erre a Merida, a bátor című Pixar-film, ahol a férfiak nem alkalmasak másra, mint hogy hősködjenek és a karjukkal hadonásszanak, illetve időnként lerészegedjenek. A konfliktus középpontjában sem a világmegváltó szerelem áll, hanem az anya-lánya kapcsolat, s a nők azok, akik a férfiakat megszégyenítve megoldják a problémát, és megtörik a varázst. Nagyon hasonló a képlet a Disney-féle Aranyhajban is. Ez a film az anya-lánya komplexusról szól, ráadásul nagyon aktuális megközelítéssel, hiszen az anya (aki valójában a mostoha) a saját lányával versenyzik, nem akarja elfogadni az idő múlását, hanem ugyanolyan csábos és hódító akar lenni, mint tizenéves lánya. Flynn Ryder, a férfi főszereplő karaktere bár kedves és bohókás, határozottan eltörpül a domináns női szereplők mellett. Pontosabban komolyan vehetetlen, hiszen ő nagydumás széltoló, aki persze, segít, ha előnye származik a dologból vagy ha úgy hozza a kedve. Persze neki is van szíve, ami megszerezhető, de a filmben a férfi-nő kapcsolat csak szórakoztató mellékszál, és nem az élet fontos, alapvető kérdése.

A férfi szerep lejáratásában a legmesszebb (már csak frissessége miatt is) a legutóbbi, világsikert aratott Disney-film, a Jégvarázs jutott. Ebben a történetben sincs igazi királyfi. Aki annak tűnik, az csak egy sokadik herceg, aki mindenre képes, csakhogy trónra jusson. Akár arra is, hogy szerelmet hazudjon a (kezdetben) naiv főszereplőnek. Mert a Frozen is valójában a női öntudatra ébredésről szól. A nő pedig, aki öntudatára ébred, szó szerint lefagyasztja az egész birodalmat, jégbe borítja a saját országát. És az életet nem hozhatja más vissza, mint a szeretet csókja. Ám ez a világmegváltó csók már nem a szerelem, hanem a testvéri szeretet csókja. A férfiak ugyanis ebben a filmben teljesen alkalmatlanok a férfiszerep betöltésére. Kristoff, a jegesember lesz végül a kis hercegnő párja. Egy kedves, de együgyű fiú, aki finoman fogalmazva is jóval alulkvalifikáltabb szerelménél. A szerelemes csók szóba se jön már, sőt, konkrét gúny tárgyává válik, mint egy letűnt idő jelképe, mint romantikus elem bukkan elő a trollok énekében. A mese végeztével tehát nem várhatjuk, hogy a Jégvarázs birodalmának egyszer majd bölcs királya lesz: Anna, a jégkirálynő uralkodik a birodalmon, húgával karöltve. A hisztérikus nők önmegvalósításának világában a férfinak maximum a jegesember szerepe jut. Aki nyilvánvalóan felesleges egy olyan országban, ahol a királynő bárhol, bármikor, bármiből képes jeget varázsolni.

Számomra riasztó, amilyen mértékben lejáratják a férfiszerepeket ezek a rajzfilmek. De ha belegondolok, nem is lehet másként. A művészet ugyanis mindig az adott kor problémáira reagál. A rajzfilmművészet így mutatja meg, hogy baj van. Nagyon nagy baj. Lefagyasztjuk a férfiakat, életképtelenné tesszük a potenciáljukat. A szó szoros értelmében is. Csak az utóbbi 30 évben több mint 50%-kal csökkent a magyar férfiak megtermékenyítő képessége. Egyre nagyobb probléma tehát a férfimeddőség. De nem gond, megoldjuk, lefagyasztjuk a spermákat, hogy bármikor újra hasznosíthatóak legyenek. Hogy férfire a maga valójában már ne is nagyon legyen szükség elhidegülő kultúránkban.