A tanítványok otthagyták a családjukat és a biztos megélhetést, hogy kövessék őt. 300 dénárnyi illatos olaj mégis túl drága ár nekik a dicsőítésére halála előtt.

A szemük előtt támasztott föl halottakat, de azt nem hitték el neki, amikor a saját haláláról beszélt.

A csók, ami a szeretet jele, itt az árulásé lett. 30 ezüstpénzért, egy rabszolga áráért kelt el az Isten fia.

Az a Jézus, aki pár nappal korábban megvédte a tanítványok kritikájától a fejét megkenő nőt, szótlanul áll vádlói előtt.

Péter, aki pár órája még vért ontott volna, hogy megvédje, most még azt is letagadja, hogy ismeri.

Pár nappal korábban, amikor megszaporította a kenyeret, királlyá akarták választani, mégis egy gyilkos szabadon engedését követelik skandálva, amikor őt lehetne megmenteni.

Az a Jézus, aki pár nappal korábban feltámasztotta Lázárt a halálból, engedi, hogy megöljék.

A mennyek országának királya a rabszolgák halálnemével hal meg.

A nagyheti eseményekben ott van a magasság és ott van a mélység. 
Egy isteni terv szálai összefonódva az emberi tragikummal. Ezért nem lehet nem ellentmondásokban beszélni. 
Mert az isteni terv és dicsőség kontrasztjaként mi, emberek felmutattuk a teljes elveszettségünket. 
Jézus felmutatta, milyen Istenhez tartozni, mi csak azt mutattuk fel, milyenné lehet lenni nélküle. 
Mi halált hozunk és nagypénteket, Isten pedig megajándékoz bennünket az új élettel, húsvéttal.

Hogy ez érthető-e? 
Nem. A legkevésbé sem.