Szólhatnék róla, hogy hét évvel ezelőtt Isten síppal, dobbal és nádi hegedűvel hogyan lépett be elég zajosan az életembe egy nehéz időszak után. Majd a kezdeti láng hevében miként vetettem bele magam különféle egyházi szolgálatokba, egészen a kifulladásig. Viszont évek távlatában, nagyböjtben sokkal aktuálisabb számomra a megújulás kérdése. Nekem a hit inkább hasonlít a Himalája megmászására, mint a 100 méteres síkfutásra.

Régi dédelgetett álmom valósult meg ebben a tanévben a külföldi önkéntes utam révén. Nem sok esély volt rá, hogy kiválasszanak, arra meg aztán végképp kevés, hogy végig is csinálom. Nem tartozom a mintakeresztények közé, visszatérő bűneim és harcaim vannak. Most mégis arról szeretnék vallani, hogyan formált Isten a maga szobrászműhelyében és teszi azt a mai napig, amíg eljutottam, jó csigához méltóan, nem túl messze, Pozsonyig.

Kezdjük a motivációnál. Egy biztos, nagyon vegyes. Álltak előttem jó példák, akiket követek. Önállósodni szerettem volna, így a harmincas éveim elején, de nagyon! Szerettem volna kipróbálni magam segítő szerepben és kalandozni egy kicsit. Végül Isten hívása is szerepet játszott a döntésemben, amely egy szemlélődő lelkigyakorlaton történt meg Tahiban, majd a jelentkezés előtt egy óriási kereszt alakú kondenzcsíkkal is megerősítést nyert az égen. Jómagam ilyen gyarló módon igyekszem eltájékozódni a Teremtő szimbólumatlaszának tárházában. Aztán amikor megérkeztem, elbeszélgettem a többi önkéntes testvéremmel és megállapítottam, hogy mások is hasonlóan kaotikus állapotban vannak, és máris megnyugodtam.

Eredetileg Svédországot szándékoztam megjelölni, mert korábban sokat foglalkoztam a svéd irodalommal és vonzott az északi kultúra. Ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy elsősorban idősekkel szeretnék foglalkozni. Ezen a területen volt tapasztalatom, miután elkísértem leukémiás anyai nagymamámat utolsó útján. Ő kisebb koromban gyakran foglalkozott velem és a hitem alapjait is ő tette le Jézusról szóló meséivel és békés, derűs egyéniségével. Rajta már nem segíthettem, de másokon még igen, hálából.

A szolgálatra komolyan kezdtem készülni, tehát valami felelősségtudat már mozgolódott a háttérben bennem. Beiratkoztam egy lelkigondozó képzésre, majd négy és fél hónapot egy katolikus szerzetesrendben töltöttem. Korábbi kiégésem és az egyre szűkösebb családi fészektől való elszakadás nehézségei a belső munkát mindenképpen szükségessé tették, mert egyszerűen nem álltam készen. A 30 éves felső korhatár miatt a jelentkezést azonban nem halogathattam tovább. Szóval nem volt mese, dönteni kellett.

A képzés során az idősek lelkigondozása sok sikerélményt adott, de az is világossá vált, hogy nincsenek rendben a személyes kapcsolataim és nagyon instabilan állok a lábamon ahhoz, hogy szociális munkát végezzek és az Országot jól képviseljem külföldön. Rá kellett döbbennem, hogy annak ellenére, hogy megtértem, én is emberből vagyok. Viszont közben gyorsan zajlottak az események, nem sok időm maradt gondolkodni.

Amikor a küldő szervezetem megtudta, hogy idős emberekkel szeretnék foglalkozni és egy kicsit tartok az egésztől, meg az angol sem megy olyan fényesen, Pozsonyt javasolta, mondván, hogy közel van és magyarok is élnek itt. Egyetlen dolog szólt ellene, hogy szlovákul kell majd tanulnom, de úgy döntöttem, hogy leküzdöm az ezzel kapcsolatos ellenérzéseimet. Az viszont akkor még nem tudatosult igazán bennem, hogy itt nem lelkigondoznom kell majd, hanem ápolnom a puszta két kezemmel. Ez a kétféle segítő tevékenység sehogy sem mosható össze, mert az egyik inkább elméleti, a másik pedig erősen gyakorlati foglalatosság. Én pedig utóbbi területen egy kicsit sem vagyok jó… Ennek ellenére elnyertem a pályázatot.

A szerzetesrendben eltöltött idő nagyon küzdelmes volt, a legsötétebb démonjaimmal is szembesültem. Ötödmagammal, akik vállaltuk ezt a kiképzést, teljesen belesimultunk a kolostor mindennapjaiba, legalábbis igyekeztünk. Már akkor megmutatkozott, hogy itt valami nagy csoda készül, mert a csapatból ketten is a Felvidékről jöttek, nem egyedül voltam református,  a lelki vezetőm pedig kórházi nővéri háttérrel jelenleg idősek lelkigondozását végzi. Újra és újra rácsodálkoztam az isteni szervezőerő tökéletességére.

Odabent többször gondoltam a menekülésre, de nem adtam föl, és észrevétlenül rengeteg kompetencia beépült a viselkedésembe. Csak hogy a legbanálisabb dolgot említsem, megtanultam paprikás krumplit főzni, amit később jól kamatoztattam egy roma gyerekeknek szervezett hétvégén, ahol húsz főre kellett hazai ebédet készíteni. Valamint olyan tartást kaptam, amihez mindig vissza tudok nyúlni, ha kísértés, vagy fájdalom ér, és a végén még a szívemet is át tudtam adni Jézusnak, amely éppen egy nagymosásra várt. Szóval nem is olyan rossz dolog ez a keresztény egység. Egy családi látogatás és közös szentségimádás alkalmával még nem tudtam, hogy az utolsó időket töltöm együtt ott a másik (apai), még élő nagymamámmal.

Szeptemberben azzal a tudattal érkeztem meg a pozsonyi idősotthonba, hogy a nagyim kórházban fekszik és nem tudok segíteni neki, de tisztában voltam vele, hogy ha maradnék, akkor sem tudnék. A város teljesen lenyűgözött, a hegyek iránti szerelmem még most is tart. Meg úgy általában az egész ország gyönyörű és a helyi kultúrában csak nüánsznyi különbségeket tapasztalok az otthonihoz képes. Ennek ellenére találkoztam előítéletekkel, és közben a sajátjaimmal is birkózom. Viszont pozitív, hogy párbeszéddel is, valamint rég feledésbe merült, felvidéki családi kapcsolataim épültek újra. Úgy tűnik, amit az Úr elvesz, azt más úton vissza is adja.  

Közben hamar kiderült, hogy az önálló élet gyakorlatban sokkal nehezebb, mint elméletben. Egészen apró dolgokkal is küzdenem kellett kezdetben, mivel soha nem voltam kollégista. A kommunikáció, illetve a mediterrán, nem keresztény lakóközösséggel való együttműködés sem volt egyszerű nekem mint erősen introvertált embernek. Azért valahogy mégis veszem az akadályokat, és ahogy haladok az úton, folyton azon gondolkodom, hogy valójában ki segít kinek: a keresztény a nem kereszténynek, a fiatal az idősnek, a szociális munkás a kliensnek, vagy fordítva.