Megvan az a jelenet a Bibliából, amikor Jézus nevelőapja, József beül a kocsmába az egész napos fárasztó munka után? Vagy amikor tanítgatja fiát a munka szeretetére? Nem rémlik? Nem lep meg… Talán azért, mert – ahogy mondani szokták – erről nem szól a fáma. 

Irodalmi fogalmakkal élve, irodalmi műként vizsgálva a Bibliát azt mondhatnánk, hogy József karaktere betöltötte funkcionalitását azzal, hogy hegyen-völgyön kísérte a Megváltót szíve alatt hordó Máriát, és a köztudat valahol a betlehemi istálló tájékán – jobb esetben talán az Egyiptomba menekülés idején – el is hagyja a mindent feladó férfi alakját. Persze, hiszen ahogy Reményik Sándor is fogalmaz a József, az ács, az Istennel beszél című versében: 

„Te vagy az atyja, - én senki vagyok,
Az Evangéliumban hallgatok,
S hallgat rólam az Evangélium.”

 Ahelyett azonban, hogy arról kezdenénk vitatkozni, József elég szerepet kapott-e a Szentírásban, kanyarodjunk vissza az érdemeire, a családját hegyen-völgyön végigkísérő férfi alakjára. Miért is annyira különleges ez a cselekedet az önzetlenség, kitartás és egyéb, sokszor emlegetett jellemzők mellett? Nos, egész egyszerűen azért, mert József nem a saját gyerekéért teszi meg mindezt. Oké, az Úr angyala megjelent neki és közölte vele, hogy az ő fiát hordja Mária a szíve alatt, de férfiként belegondolva a helyzetbe, hogy egy homályos, álomszerű látomásnak kell hinnie és egy olyan nőt segítenie, aki akkor lett mástól terhes, amikor közben vele volt együtt… Nem semmi! 

Szerencsére azonban József valódi példát állított a mai (és mindenkori) férfiak elé tettével, és mivel a jó példára nem árt néha emlékeztetni magunkat, szerencsére olyan is akad, aki ezt megteszi. Ilyen például Chris Gardner és Gabriele Muccino; előbbi bebizonyította, hogy hajléktalanként is lehet küzdeni egy jobb életért, még úgy is, ha közben szállóról szállóra vándorolva kell felnevelnie gyermekét; utóbbi pedig mindezt – mármint Gardner életének eme nehéz szakaszát – filmre vitte. 

A boldogság nyomában című film érzékletesen (picit már-már hatásvadász módon) mutatja be Gardner útját a nehéz anyagi körülmények közt tengődő családtól az őt és kisfiát elhagyó feleségén keresztül a mindennapi rohanásig, hogy idejében érkezzenek az éjszakai szálláshelyet biztosító hajléktalanszállóra. A történet maga nem túl rendkívüli, ám talán épp a mindennapiságának köszönhetően jobban átélhető: az eleve szegény munkáscsaládban beüt a krach, az asszony nem bírja tovább a mosónőként végzett duplaműszak mellett is halmozódó tartozásokat, az apa pedig minden kilátástalanság és nincstelenség ellenére sem hajlandó elköltözni készülő felesége gondjaira bízni egyetlen fiát. 

Az ekkor kezdődő mindennapi küzdelem, utcán éjszakázás, ugyanakkor töretlen tenni akarás ábrázolása teszi igazán hatásossá a filmet és igazán József-közelivé Gardner alakját. Noha Chris a saját fiával járja végig ezt a látszólag csupa hullámvölgyből álló utat, ez cseppet sem von le erőfeszítéseinek értékéből. És hogy ezek az erőfeszítések nem hiábavalóak, hogy ebből a hullámvölgyből felfelé vezet az út, azt mi sem bizonyítja jobban, mint – és most sajnos el kell árulnom a film végét (!!!) – Chris pályájának felfelé ívelő szakasza: számtalan jelölt közül épp őt választják az egyik legmenőbb brókercég új munkatársává. 

Hál’ Istennek a jó példa ragadós, így nem ez az egyetlen film, ami hasonló témát (apa és fia mindent átvészelő kapcsolatát) vitt vászonra az utóbbi években. Szólhatott volna ez a cikk például Cormac McCarthy Az út című regényéről is, melyet John Hillcoat filmesített meg 2009-ben, és amelyben a poszt-apokaliptikus Amerika pusztaságában kell boldogulnia egy férfinek és a mellette lévő kisgyermeknek. A sor persze még tovább bővíthető, és nagyon remélem, hogy folyamatosan bővíthető is marad, hiszen tényleg nem árt néha emlékeztetnünk magunkat a pozitív példát nyújtó elődeinkre – és ezzel bemutatnunk, hogy még az sem baj, ha akár maga az Evangélium hallgat is róluk.