Volt egy olyan este – talán a véletlen hozta így –, amikor az idő összetekeredett a földön és egy rövid időre mindenhol este lett. Csillag és Hold volt minden ember felett. A világ összes országában, minden szigetén, kis erdejében, az óceánparton, a sziklák tövében és fent a hegyen, a falusi vályogházból ugyanúgy, mint a panelházak apró szobáiból elindultak az emberek. Olyan volt, mintha útra keltek volna, étel és ital nélkül. Mintha csak folytatták volna tovább a napjukat. Egyeseken ruha sem volt, mert épp az ágyból keltek ki, más a zuhany alól jött, sokan még a szájukban maradt ételt rágták, némelyeket az utolsó gondolataik követték jártukban, mások pedig még az után a levegő után kapkodtak, amit a veszekedés heve lopott el tőlük. Érezték, hogy mind tartanak valahova. kézen fogva indultak el, anyák, apák és gyerekek. Kiérve a rácsos ég alá mintha egyszerre néztek volna fel. Az apák elengedték fiaik kezét, az anyák az apák kezét, végül már senki nem ért a másikhoz. És elkezdtek beszélni. Beszéltek és beszéltek, a sok nyelv összekeveredett, csak a hullámzását lehetett érezni a szavaknak. Mély csönd volt körülöttük, csak a saját szavukat hallották, néhányan – észre sem véve –- pontosan ugyanazt mondták, mint a másik kontinensen élő társuk. Magányos kiáltás volt mind. Beszéltek és kértek, kérdeztek, kiáltottak, ki-ki a maga nyelvén.  Elterült felettük kereken és ragyogón a Hold. A csillagok mozdulatlanul álltak az égen. Majd, mikor az utolsó szó is elhangzott, mintha mi sem történt volna, mindenki visszaindult oda, ahonnan jött, elfeledve a történteket.