T.
Kissé rogyott, de még mindig csillogó kredenc fénye villan a belépőre. Akadozó fiókjaiban alumíniumkanalak hánykolódnak, a szegény lélek megannyi könnyű teste. Minden ajtónyitáskor kicsap az állott, fanyar cukorszag. Most másfajta édesség is keveredik bele, a húsvéti kalácstésztából sütött galambocskáké. A szemük egész feketebors, a szárnyuk fényes, barna. Minden unokának jut egy, persze, csak a kicsiknek.
Déli tizenkettőkor már a másodiknál tartanak. A paprikás szafttól vörös pontocskák tapadnak meg a kanalak egyenetlen felszínén. A sparhelt időnként elkornyikálja a rácseppentett csirkepörkölt siratódalát. A rádióban Jó ebédhez szól a nóta, aztán a Szabó család következik, érthetően.

A fejkendős asszony az ölében tartja a vastag tányért, az ura az asztalnál kanalaz. Hitler-bajsza keskenyedik, elégedett. Akárcsak az idős asszony, aki rossz emlékekről is tud már beszélni. Valamiért mégis émelygés fogja el, hasonlóan megmagyarázhatatlan, mint a második lánya lakodalmában. Ott tyúkhúsleves volt. Pedig ő akkor nem is vonakodott semmitől, a nászasszonya annál inkább. Az az asszony más volt, idősebb is valamivel. Galambot szokott fogni, abból főzött levest sokat. Az színtelenebb, nem mindenki találja el.
*
T. cseléd volt még a második világháború előtt. Tisztességes árva lány, illetve nem teljesen árva, a nagymama nevelte – így kellett szólítania nagynénjét, aki nem szerette őt. Édesanyja, a néni húga halálos ágyán tudta, hogy nem hagyhatja nővérére a kicsit, ezért a vizesbögrével akarta agyoncsapni a hároméves kislányt. Nem sikerült. T. ott maradt a nagynéni és a férje nyakán. A nagybátyja, aki nem volt vér szerinti rokona, szerette. Asztalosműhelye volt, T.-t elbűvölte a faragás, a szép bútorok látványa, a nyers fa illata.
Ahogy serdült, aratni járt és főleg takarított. Egy pesti zsidó családhoz került egyszer. Sosem látott azelőtt olyan kék-fehér porcelánokat, mint abban a házban. Az orvos gazdag ember volt, a felesége jólelkű. A puhos férfi egy nap óbégatva állított haza, nyálban ázott minden szitokszava. Amikor legközelebb lerészegedett, a cselédlányra akarta vetni magát, de a felesége – törékeny, barna asszony – gyorsan elbújtatta a lányt. Magukra zárta a kamrát, ott várakoztak, míg el nem csöndesedett a lakás. T. egész életében emlékezett a szép nő jóságára, de a házba többet nem ment vissza. A nagymamának nem beszélt arról, hogy miért.

E.
– Ha csak annyi földünk lenne, mint ezeknek, még a mi kettőnket sem szültem volna meg – gondolhatta, amikor a menyegző napján végignézett Szabóék népes táborán. Remélte, hogy a menye nem szül majd annyit az ő egyetlen fiának, mint az anyja. Az is bántotta, hogy ugyanúgy hívják őket. – A névhez tartozó személy vonásai lassan átrajzolódnak a fiú fejében, egy idő után majd csak az ő galambocskáját élteti. – Kirázta a hideg, elsápadt, izzadt. Próbált az anyagba kapaszkodni, de a hosszúkás szárnyascsontok látványa felkavarta. A húslevesbe szürcsölt, de esetlenül mozdult, s fogához ért az alumíniumkanál. Eszébe jutott minden. Szép emlék lehetne, mégsem az. Ha akkor nem nyitja meg a padlást annak az embernek, a férfinak még a csontjait sem hantolhatta volna el senki. Az egész családját elvagonírozták, később kiderült, hogy csak ő maradt meg. Neki köszönhette. A férfi a surrogó szárnyak közt, a folyékony padlón, a fojtogató bűzben fel-alá lopakodva várakozott a félhomályban – nap nap után. Amikor csak tudott, felosont hozzá egy tál galamblevessel.
Nagy nehezen lenyelte a tyúklevet. Madárcsontú teste a vastag porcelán fölé meredt. – Teréz alföldi típus, ráadásul katolikus. Mit tudhat ő a Szentlélekről.