A szobrász elővette a szendvicset. Mindig így evett: leült szemben a kőtömbbel, vagy éppen a készülő szoborral, és gondolkodott a következő mozdulaton. Szórakozottan rágcsálta a zöldpaprikát, és szemügyre vette a nagy márványdarabot.

Még nem akart hozzányúlni, csupán a tekintetével simogatta. Valaki vagy valami ott lakik benne, bezárva, csak ki kell engedni. És az ő feladata, hogy a napfényre hozza.
Elgondolkodva megbökdöste az asztalon fekvő szerszámokat. A szalámis kenyér elfogyott, nagy sóhajjal nyúlt az egyik véső felé. Halványan már látta a rejtőzködő szobrot, de még bizonytalan volt.
– Beszélgetünk? – kérdezte a márványtól.
De a kőtömb nem válaszolt, csak megcsillant a reggeli napsütésben. „Hát jó, akkor lássunk neki."

Szorgalmasan dolgozott, véső és kalapács csak úgy szikrázott, a kisebb-nagyobb márványdarabok hangos koppanásokkal hullottak a földre. Formálódni kezdett egy test és egy arc.
– Már tudom, ki vagy – mondta a készülő szobornak, de az hallgatott.
Egész nap faragott, mint egy megszállott, nem törődve éhséggel, szomjúsággal. Még azt sem vette észre, hogy kezd besötétedni, csak amikor már alig látta a fehér alakot, akkor állt meg.
Nehéz szívvel hagyta ott a szobrot – szinte csak a vonások finomítása volt hátra.
Nagyon fáradt volt, mégsem tudott elaludni, forgolódott az ágyban. Legszívesebben kiugrott volna és folytatta volna a munkát, olyan izgatott volt.
– Ez lesz életem főműve – gondolta –, tökéletesnek kell lennie.
Majd mély álomba zuhant, de még ott is vésett, faragott, a szállongó por ezüstös csillámokkal lepte be a köpenyét, és ő valami sosem hallott zsoltárt énekelt, a kalapácsütések adták a ritmust hozzá.
Másnap kora hajnalban ott ült a szoborral szemben.
– Most már szóba állhatnál velem – mondta, – még soha ilyen gyorsan nem szabadítottam ki senkit sem.
Válasz továbbra sem jött, így nekikezdett a munkának. Faragott, csiszolt fáradhatatlanul, az arc megtelt élettel, még a fehéren világító szemek is mintha színt kaptak volna.
Közben terveket szövögetett kiállításokról, elismerő kritikákról ábrándozott. Időnként megállt és végigsimította a márványt, hibátlan-e a felület. Látta magát, amint a hírneves galériában éppen leleplezik a szobrát: ott áll öltönyben, frissen borotválkozva, szerényen, és a torkát köszörülgeti, mert hamarosan a művész megszólalására kerül sor. „Már amikor megvettem a márványtömböt, tudtam, láttam, hogy ez mű benne van, csak a fölösleges részeket kellett levésnem róla." Elismerő hümmögés, széles mosolyok, a polgármester pár szóban méltatja a kerület jeles szülöttét, egy amerikai magyar galériatulajdonos finoman érdeklődik, mit szólna hozzá... az ilyen nagyszerű művek ára manapság...
Jaj, eszmél fel az álmodozásból, itt még mintha kiállna valami, kimaradt egy kis rész a csiszolásnál. Nem is, ehhez inkább egy kis véső kell.
Egy rossz mozdulat volt csupán, talán egy láthatatlan repedés a márványban, és már csak a földön heverő fehér kart láthatta. Egészen elszédült, a szíve hevesen kezdett verni, hideg verejtékcsepp futott le a halántékán.
– Beszélgetünk? Már tudom, ki vagy – szólalt meg a szobor.