Kikészítő kiképzés

Hogy érzi magát a menyasszony 3 héttel az esküvő előtt?

A gyorsan elmúló, esős és néha fullasztóan meleg nyár után jó lenne valami igazán komoly témáról véleményt alkotni, de nem megy. Feladtam hát a próbálkozást, így a következőkben inkább vallomás következik a napjaimat kitöltő bonyodalmakról, vagyis jegyességről, esküvőszervezésről és az elmúlt pár hónapról.

Történetemhez hozzátartozik, hogy esküvőnkre csak szeptember közepén kerül majd sor, az utóbbi időben mégsem nyugodt menyasszonynak éreztem magam, hanem úgy, mintha lefutottam volna a maratont. Kétszer. Vőlegényem tavaly augusztusban kérte meg a kezem, amire gondolkodás nélkül, boldogan mondtam igent, nem is sejtve, hogy mennyi bonyodalom vár ránk esküvőszervezés címén. Még ősszel nekikezdtünk az előkészületeknek, abban a hitben élve, hogy ha elég időnk van mindenre, akkor majd nyáron csak az utolsó simítások maradnak. Hiú ábránd volt.

Szinte azonnal szembesültünk a hírrel, hogy gondosan kiválasztott éttermünk végleg bezárt, ezért kereshetünk másik helyet, de ez csak a jéghegy csúcsa volt. Később fokozatosan jöttek nehézségek a menyasszonyi ruhával, zenével, meghívóval és igazából mindennel, amiről azt hittem, fontos lehet. Aztán jött a nyár, ezzel az esküvő előtti utolsó 3 hónap, amitől valahogy mindenki megőrült egy kicsit. Én is. Hirtelen mindenkinek jobbnál jobb ötletei lettek, és egyre több családtagom kezdte elfelejteni, hogy csupán egy egyszerű, szolid esküvőre vágyunk. A kreatív ötleteket lassan felváltották a monumentális javaslatok, a vidám beszélgetéseket pedig a könnyáztatta elkeseredés. Először csak humorosan merült föl, hogy szökjünk el az egész borzalom elől, majd kezdtem egyre komolyabban gondolni, még végül a hátam közepére sem kívántam a kezdetben úgy várt esküvőt.

Mi az az ok, ami miatt mégis úgy éreztem, hogy történetemet meg kell osztanom az olvasókkal? Természetesen az, hogy a legnagyobb sötétségben elkezdett derengeni a fény: a sokadik idegeskedéssel töltött nap végén átgondoltam, hogy valójában miről is szól ez az egész. Abban biztos voltam, hogy nem dekorációról, ékszerekről vagy végérvényes kikészülésről. Aztán lassan abban is biztos lettem, hogy valójában Istenről, a vőlegényemről és rólam. Már a kezdetekkor megbeszéltük, hogy a polgári szertartás csak szükséges rossz, amin túl kell esnünk, mert valójában nem az állam engedélyére, hanem Isten áldására van szükségünk közös életünk elkezdéséhez. Ez az őszinte és tiszta elhatározás nőtte ki magát egy totális zűrzavarrá, ami igazából teljesen felesleges.

Amikor igent mondtam, azzal valójában nem csak azt válaszoltam meg, hogy a szerelmem felesége szeretnék lenni. Akkor és ott igent mondtam a közös életünkre, a közös céljainkra, a közös terhekre és mindenre, amik mi ketten együtt lehetünk. Ezt az elhatározást csak elmélyítette a jegyesoktatás, ahol igazán komoly témákat boncolgattunk és átható üzeneteket vihettünk magunkkal útravalóul. Az utolsó alkalommal megkaptuk a házassági eskü szövegét, amivel gyakorlatilag a múlt hét végéig nem volt alkalmam foglalkozni. Azonban amikor leültem, hogy beleolvassak, fordult egyet a világ, hiszen annyira egyszerű, tiszta és teljes. Mélységesen elszégyelltem magam, hiszen amikor tehernek éreztem a döntésünkkel járó következményeket, akkor tehernek éreztem ezt is. Pedig csak azzal a céllal szabad felkelnem esküvőm napján, hogy hálát adjak Istennek a társamért. Semmi másról nem szabad, hogy szóljon az esküvőnk, mint arról, hogy az Úr segítségét kérjük közös életünkhöz.

Vőlegényem mélyről jövő nyugalma végül engem is eltöltött és lassan úrrá lettünk a káoszon. Rájöttünk, hogy a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak" ilyenkor kezdődik – a készülődéssel, a tervekkel, a bonyodalmakkal –, és ez kovácsol össze még jobban. Sokszor olyan, mint egy abszurd edzőtábor, ahol el kell hárítani a rokonok szilárd koncepcióit és ahol minden napnak megvan a maga csatája, amit muszáj megvívni. Mindazonáltal maga az élet is ilyen. Valószínűleg nem lesznek gördülékenyebbek a mindennapjaink az esküvő után sem, de a jegyesség időszakát inkább felkészülésnek kell tekinteni, mintsem kikészülésnek. Az esküvő az a helyzet, aminek a megoldásában egyszerűen nem lehetünk jártasak. Mire belejövünk, túl vagyunk rajta és – jó esetben – nincs újrajátszás. Ez olyan kiképzés, ahol lehetőségünk van mindent együtt megoldani, hiszen valójában ez az „együtt" nyer majd új értelmet az eskünk után.

Természetesen rengeteg segítséget is kapok, de amikor összeomlani látom kis világomat, ezekről hajlamos vagyok megfeledkezni. Pedig én raktam be saját magam a virágok, az árajánlatok és a frizurák mókuskerekébe, amiből most, köszönöm, kiszállok. Összességében mindegy, hogy milyen magas a cipőm sarka, milyen kocsival érkezünk vagy mit eszünk majd este. Semmi ilyesmi nem fontos. Úgyis lesznek olyan dolgok, amik a legalaposabb tervek dacára sem úgy fognak működni, ahogy szeretnénk. Nem számít. Az egyetlen, ami számít, hogy nyitott szívvel járuljunk az Úr színe elé, ahol áldását kérjük elhatározásunkra. Mert mindennek ez a kezdete, az alapja és a kiteljesedése. 

Vissza a tartalomjegyzékhez