A tabuk feloldódásának virágkorát éljük, ha másutt nem is, a „nyugati" fehér ember fogyasztói kultúrájában mindenképpen. A testtel, testiséggel kapcsolatos tabuk végképp megszűnni látszanak. A szexuális szabadság eszméje a hatvanas évektől indult világhódító útjára, ledöntve a házasság sérthetetlenségének vagy a magzat védelmének szentségét is. A nagy tabudöntögetési lázban azonban új tabu született, ami talán még keményebb, mint az előzőek. A halál és vele együtt az elmúlás, az öregedés vált tabutémává. Ha haláleset történik a környezetünkben, még a hívő ember is jobbára bénán toporog, nehezen tud valami olyasmit mondani, ami nem sztereotípia, ami őszintén vigasztaló szó. Ha lehet, még a halállal kapcsolatos kifejezéseket is kerüljük, tabuként tiszteljük. Kultúránkból kikoptak a gyász eleven rítusai. Elfelejtettünk siratni, elfelejtettük ezt a sok évszázados, évezredes tudást, ami anyáink, nagyanyáink birtokában volt még.

A múlt század elején a halált még az élet természetes részének tartották. Olyan pontnak, amire fel kell készülni. A mai kor embere a gyors, a váratlan halált tartja „jó halálnak". Ha valaki élete delén „elalszik" (például szívinfarktust kap álmában), akkor azt mondjuk: szép halála volt. De miért is? Hiszen félbe kellett hagyni az életét, a munkáját, nem tudta elrendezni az ügyeit, nem volt ideje elbúcsúzni, kibékülni ellenségeivel vagy akár magával az Istennel. A római katolikus egyházban még ma is használják azt a régi imádságot, amely így szól: „A hirtelen és készületlen haláltól ments meg, Uram, minket!"

Mert a halálra készülni kell. Polcz Alaine tanatológus szerint a haldoklók és gyászolók kirekesztésének, a halál tabuvá tételének egyik oka éppen az ismeretlentől való félelem. Régen egy gyermek számára természetes volt a halál. Tudta, hogyan zajlik a haldoklás, milyen egy halott, miben más, mint az élő ember, hiszen a haldoklók ápolása és a halott felravatalozása, a siratás is otthon történt. Ma az élet nevében kitaszítjuk a családból a haldoklót, a halottól megpróbálunk minél távolabb kerülni, a gyászoló légüres térben él, hiszen nem szocializálódtunk a halálhoz. A gyerekeinket is próbáljuk a halálnak még a gondolatától is megóvni, s azt hazudjuk magunknak, hogy az ő érdekükben tesszük, mert nem akarunk fájdalmat okozni nekik. Pedig éppen ezzel a túlféltéssel alakítunk ki feloldhatatlan görcsöt a gyermekben. Ha nem visszük be a haldokló nagyszülőhöz, nem adjuk meg neki a búcsúzás, elválás lehetőségét. Ha nem mehet el a temetésre, vagy nem mehet be a ravatalozóba, akár évekig is eltarthat, míg fel tudja dolgozni, hogy miért tűnt el egyik napról a másikra a nagyszülő az életéből, akit pedig ő úgy szeretett.

Készülünk a szülésre, a házasságra, a gyereknevelésre, könyveket olvasunk és tanfolyamokra járunk, ám életünk legfontosabb pontjával, a lezárással nem foglalkozunk. S ezzel megcsonkítjuk a saját életünket. A halál kérdéseivel való foglalkozás ugyanis nem csupán az elmúlásra készíthet fel bennünket. Annak a tudatosítása, hogy minden, ami van, mulandó, így addig kellene örülnünk neki, amíg ezt megtehetjük, felértékeli kapcsolatainkat, életünk eseményeit. A tanatológusok gyakori megfigyelése, hogy mind a haldoklók, mind a gyászolók leginkább arról panaszkodnak, nem volt elég idejük rendezni az emberi, családi kapcsolataikat. A halál tükrében önmagunkat, életünket, értékeinket is meglátjuk. Aki tehát a halállal foglalkozik, az egyúttal élni is tanul.

A hívő ember számára a halál pillanata az ítélő Isten előtti megállás pillanata is. Nem mindegy, hogyan készülünk fel erre a pillanatra. Pilling János pszichiáter, a Magyar Hospice Egyesület egykori titkára szerint a vizsgálatok azt mutatják, hogy nem a vallásosság, hanem az élő hit az, ami segít a halállal való szembenézésben. A vizsgálatokból kiderült, hogy a külső módon vallásos emberek (a köznyelv őket nevezi pl. „vasárnapi hívőknek") egy kérdőívben önmagukat ugyan hívőnek nevezik, életvitelük, gondolkodásmódjuk azonban jelentősen eltérhet hitük alapvető tanításaitól. A halálos ágyon nagyon sokszor a „betanult hittételekkel", az ítélkező Isten képével küzdenek, sokszor reménytelenül. A belső módon vallásos emberekre az a jellemző, hogy életvitelük, döntéseik alapja megélt hitük. Ők azok, aki kevésbé félnek a haláltól, s képesek felkészülten szembenézni a búcsú pillanatával, képesek meglátni a megbocsátó, kegyelmező Istent a halálos ágyukon is. Ők Jób lelkületéig juthatnak el ma is – „tudom, hogy az én megváltóm él" –, s az utódok elmondhatják róluk: „az élettel betelve" aludtak el. (Jób 19,25; 42,17)