– Miért? – talán ez volt legégetőbb, rejtett kérdés mindenkiben, amikor Robin Williams halálhírét vette a világ. A világhálót pillanatok alatt ellepték a megemlékező posztok, újságcikkek, videók, de a kérdés mindenkiben ott maradt: hogyan lehetett öngyilkos az az ember, aki százezreket és milliókat tudott megvidámítani? A kérdésre persze azonnal adott a válasz: alkoholizmus, kokainizmus, depresszió, és mostanában felröppent a Parkinson-kórtól való félelem veszélye is.

A választ maga Robin Williams is megadta, amikor egy gyászával küszködő pszichológust játszott, aki egy példatörténetben valójában magáról mesélt:  

Egy depressziós férfi felkeres egy terapeutát, azzal a panasszal, hogy semmi nem tudja felvidítani.
– Semmi baj – szól a terapeuta –, itt van a városban a világ leghíresebb bohóca, ő majd biztosan felvidítja magát.
– Én vagyok az a bohóc – válaszolja a páciens.

A történet példázatértékű, és igét is találhatunk rá, hiszen maga Jézus beszél az „Orvos, gyógyítsd meg magad” hozzáállás tarthatatlanságáról (Lk 4,23). Mégis nehéz elfogadni, hogy egy olyan nagy formátumú művész, mint Robin Williams, nem tudott keresztülmenni a saját élete nehézségein. Nézők százezrei és milliói tanultak a szerepeiből, hozzá pedig nem jutott el az üzenet, amit ő maga közvetített? Hogyan juthat a depresszió olyan mélységébe valaki, hogy öngyilkos lesz, amikor életműve egyik csúcsa a Holt költők társaságának John Keatingje? Az az irodalomtanár, aki megtanítja a fiatalokat, hogy képesek legyenek más szemszögből tekinteni a világra. Aki az Ébredések elmeorvosaként nem nyugodott addig, amíg vissza nem hozta az évtizedek óta katatóniába zuhant betegeket. Aki a Jó reggelt, Vietnám! rádiósaként a vietnámi háború poklában szolgáló katonáknak tudott boldog pillanatokat szerezni. Aki maga volt a bolond a Halászkirály legendájában, az egyetlen ember, aki képes tisztán látni és cselekedni. Sorolhatnánk még a filmeket és a szerepeket, amelyeket katartikus erővel alakított Robin Williams, de fölösleges. Hiszen minden emlékezetes szerep újra csak felveti a kérdést: miért nem tanult ez a zseniális színész saját szerepeiből? Az öngyilkosság kérdése még problematikusabbá válik, ha tudjuk, hogy Williams az episzkopális anglikán egyház tagja volt. És valószínűleg nem csak „vasárnapi keresztény”, hanem mélyen megélte a hitét. Nyilatkozataiból kiderül, hogy gyermekkorában igen erős hite volt, ami valószínűleg egy hosszabb periódusra meggyengült, ám a függőségeiből való szabadulás folyamata újra visszavezette Istenhez. Többször, több helyütt nyilatkozta, hogy a rehabon valódi megtapasztalásai voltak Isten erejével kapcsolatban.

Számomra magyarázatot a problémára nem az alkoholizmus vagy depresszió adja, hanem Kierkegaard, aki „Félelem és reszketés” című művében különbséget tesz az Ábrahám hitével mérhető hit lovagja és a végtelenség lovagja között. A hit lovagja olyannak tűnik, mint egy közülünk, sőt kifejezetten nyárspolgári külsővel rendelkezik, „nem emeli égre tekintetét, összemérhetetlenségének nem adja semmi jelét; ha nem ismernénk, nem tudnánk a többiektől megkülönböztetni – írja a filozófus. – Délután kisétál az erdőbe. Mindentől el van ragadtatva, amit csak lát: az emberek nyüzsgésétől, az új omnibuszoktól, a tengerszorostól – ha találkoznánk vele a tengerparti sétányon, azt hinnénk, kalmárlélek, aki örül, hogy végre levegőzhet; mert nem költő, hiába is próbáltam felfedezni benne a költő összemérhetetlenségét. … ez az ember mégis megtette és minden pillanatban megteszi a végtelenség mozdulatát. …végigjárta a létezés mély bánatát, ismeri a végtelenség boldogságát; érezte (…) a világon a legdrágábbról való lemondás fájdalmát. (…) Végtelen rezignációjában mindenről lemondott, s aztán az abszurd erejénél fogva mégis mindent megragadott.”

Robin Williams rendre ilyen hitlovagokat játszott, megrendítő erővel. Hétköznapjaiban azonban, úgy tűnik, a végtelenség lovagjainak táncát járta:

„A végtelenség lovagjai táncosok, akik képesek lebegni. Fölemelkednek, majd ismét aláhullanak, (…) amikor aláhullanak, nem képesek rögvest fölvenni azt a helyzetet, egy pillanatra meginognak, és ez az ingadozás mutatja, hogy mégiscsak idegenek e világban. Ez kinél jobban, kinél kevésbé feltűnő, mégpedig művészetük mértéke szerint, ám e lovagok között még a legművészibb sem képes elrejteni az ingadozását.”

Lőrinc Györgynek, a Magyar Balettintézet alapító balettmesterének volt egy híres mondása, amit azóta tanítványok generációi idéznek: „Úgy ugorj fel, hogy a nézők elhiggyék, hogy örökre a levegőben maradsz.” Robin Williams így tudott ugrani. Mindannyian elhittük, hogy képes legyőzni a gravitációt. Nem láttuk aláhullásait, megingásait, csak az ugrásaiban gyönyörködtünk. Pedig aláhullott, megingott számtalanszor. Most pedig nagyon rosszul fogott talajt. És nincs több ugrásra lehetősége. De szintén egyik filmjével üzen nekünk, amikor a főszereplő, Jack, a halála előtt ezt mondja: „Ne bánkódjatok. Az élet elmúlik. Ha bármikor szomorúak lesztek, pillantsatok fel a nyári égboltra, amikor csillagok ívelik át a bársonyos éjszakát, és amikor hullócsillag villan át a feketeségen, az éjszakát nappalra váltva, kívánjatok valamit. Gondoljatok rám. Tegyétek látványossá az életeteket. Én tudom, hogy megtettem."