Minden évben lelkesen várom a decembert, a mézeskalács-illatú adventi időszakot és a karácsonyt. A várakozásnak minden percét szeretem, mert van valami mesébe illő ezekben a hetekben. Tudom, néha túlzottan idealistának tűnök a családtagjaim és a barátaim szemében, de a mai napig hiszem, hogy a karácsonykor eljön a csodák ideje. Nem mintha az év más szakában nem történhetnének csodák, de ez valahogy mégis más.
1914 decemberében már csaknem fél éve tartott az I. világháború. A frontra vezényelt katonák olyan kihívásokkal találták szemben magukat, mint soha azelőtt. Családjuktól elszakított férfiak vívták elkeseredett csatájukat a családjaiktól szintén elszakított férfiak ellen. A feszült, forrongó Európában ebben a kilátástalan helyzetben elképzelhetetlen volt, hogy méltósággal megünnepeljék a karácsonyt, már csak azért is, mert XV. Benedek pápa fegyverszüneti felhívását a nagyhatalmak mind elutasították. Ilyen szürke hangulatban virradt fel december 24-e. A katonák későbbi visszaemlékezéseiből és családjaiknak írt leveleikből azonban megtudhatjuk, mi történt karácsonykor a fronton.

A nyugati fronton szenteste elhallgattak a fegyverek és csönd ereszkedett a tájra. A német katonák gyertyákat gyújtottak a lövészárkokban és karácsonyi dalok éneklésébe kezdtek, néhány helyen pedig karácsonyfákat is sikerült felállítaniuk. Másnap a katonák kimerészkedtek a lövészárkokból és jókívánságokkal köszöntötték angol és francia társaikat. Lassan mindenki meggyőződött róla, hogy a gesztusok mögött nincs semmiféle hátsó szándék, így jó hangulat kerekedett. A pár nappal azelőtt még ellenséges oldalon álló katonák karácsony napján megajándékozták egymást a náluk lévő apróságokkal, például szivarral, édességgel vagy gombokkal. A hirtelen jött fegyverszünet jó alkalmat adott arra is, hogy mindenki összegyűjthesse és tisztességgel eltemethesse halottait. A nap folyamán a lelkesebbek egy improvizált focimeccsre is rávették társaikat, majd újra karácsonyi dalokat énekeltek. Azon az estén szolid gyertyafények gyúltak a fenyőfákon. 1914 karácsonya meghitten telt a fronton.
Valószínűleg később mindenki visszatért a saját lövészárkába és (talán nehéz szívvel) újra ellenségekké váltak. Az, hogy ez a történet háborús időben játszódott, magában hordozza a keserű tényt, hogy a végkifejlet nem lehet boldog. Egy háborúnak összességében csak vesztesei vannak, ez különösképpen igaz az I. világháborúra. Rengeteg katona halt meg a harcokban, akik pedig mégis hazatértek, nem tudták kiheverni az átélt borzalmakat. Azonban egy ilyen sötét, kilátástalan helyzetben is megállt egy kicsit az idő karácsonykor.
Pont ezért hiszem, hogy ilyenkor eljön a csodák ideje. Nyitottabbak a szívek, könnyebben tudunk újra gyerekként vágyakozni és könnyebben tudunk hinni is. Igazából a karácsony maga a csoda, amit várunk, hiszen Isten szeretetének kiteljesedését ünnepeljük, amivel elküldte hozzánk egyetlen fiát. Ezt a szeretet nem lehet nem érezni. Egy évszázada is ebből az áradó szeretetből érezhettek meg valamit az egymás ellen harcoló katonák, akik mind meghajoltak ez előtt és – ha csak pár napra is, de – letették a fegyvert.
Ezt a történetet feldolgozta Paul McCartney a Pipes of Peace című dalának klipjében, a Fegyverszünet karácsonyra című film, és idén egy angliai szupermarketlánc reklámja is. Fontosnak tartottam én is, hogy megemlékezzünk egy kicsit a 100 évvel ezelőtt történt karácsonyi eseményekről, nem csak a kerek évforduló miatt. Van valami mélységesen megható abban, ahogy vadidegen ellenfelek, a hazájuktól távol, idegen földön, együtt tudtak ünnepelni. Ők képesek voltak emberségesen, alázattal és tisztelettel fordulni egymás felé a szeretet ünnepén. Mi, 100 évvel később, pedig azt tanulhatjuk meg a történetükből, hogy ha a háborúban képes csodát tenni Isten szeretete, akkor ma is képes. Karácsonykor könnyebb elhinni, de ugyanúgy igaz ez életünk minden napjára.