A régi karácsonyok egyike éppen a hiány átélése miatt maradt emlékezetes. Kicsi voltam még, és lelkészgyermekként egy falu ölelő tágasságában éltük meg a karácsonyt egy régi, L-alakú parókián, ahol volt első és hátsó udvar, külön tyúkudvar és mögötte a földek, kis erdő, nádas, erecske, melyen télen még csúszkálni is lehetett, egyszer még a bátyám bele is húzott a lékbe.

Azért írom a körülményeket is, mert a szentestéhez mindig hozzátartozott az, hogy dél körül a fadíszítés idejére minket kiküldtek a havas határba: játszódjuk kicsit, szánkózgassunk, még véletlenül se legyünk a környéken, a házban meg végképp ne. Ez volt a szokásos szenteste déli, kora délutáni liturgia, és ezek a kényszerű várakozással teli pillanatok is részei voltak az ünnepnek.
Ma már nem tudom elképzelni, hogy végezhettek apukámék mindennel, amikor ő lelkészként még az utolsó simításokat végezte a karácsonyi műsoron, rohangált a gyülekezeti teremben sorakozó kis hittanosok és konfirmandusok között, kezében a karácsonyi műsor zizegő lapjaival, melyen az indigó bordó és sötétkék lenyomatai erős színeket hagytak a hártyavékony papíron. Közben rápillantott a templomban díszítő asszonyokra, akik akkor szembesültek a tavalyi díszek használhatatlanságával, és apa is volt, akire még rábízták az utolsó vásárlásokat, és a karácsonyfa beillesztését az íves vastalpba.
Anyukám pedig, mint az anyukák általában, az otthon mérnökeként menedzselte a karácsonyt, bár ez a szó akkoriban még nem volt használatban. Mi meg kicsapva az udvarba, a határba, a végtelen hómezőkre, meglátogatva saját erdőszéli „nagy fánkat", mert az ugye minden gyermeknek van (volt).

És ebbe az idillbe ütött be hirtelen a krach, mint a bizonyos derült égből a villámcsapás, bár a tél hangulatához ez a természeti jelenség sem illik: anyukám rosszul lett szenteste délelőttjén, hogy fokozzuk az össze nem illő képeket. Azért volt furcsa, mert anyukám egyáltalán nem volt beteg, nem szokott az lenni, nem is emlékszem olyanra, hogy réveteg tekintettel feküdne az ágyban, üres tea és háztartási keksz társaságában. Persze voltak ilyen-olyan rendszeresen visszatérő bajai, de nem volt ágyban fekvő, nagy beteg. Soha nem kapta el semmilyen kór, aztán élete végén valamit csúnyán bepótolt a természet, de ez másik történet, ahogy szokták volt mondani. Olyannyira rosszul lett, és tetézte ezt azzal is, hogy nem is tudtuk, mi a baja, hogy mentőt kellett hívni. Biztos van szomorúbb látvány is, mint karácsony küszöbén egy mentőautó kékes villogása a ház előtt, de ekkor mi nem tudtunk semmi rosszabbat elképzelni.

Anyu, beteg?
Karácsonykor?
És most mi lesz?
Velünk mi lesz?
Nélküle lesz ünnep?
Ki főz?
Ajándékok?

Templomi istentisztelet?
Hogyan hódoljuk az isteni gyermek születésének? Hálásak legyünk? Gyermekként persze ennek felét sem láttuk át, és ahhoz még kicsik voltunk, hogy felnőjünk a feladathoz és esetleg átvegyünk néhány felnőttekre tartozó szerepet. Inkább csak a zavarodottságra emlékszem, emberek járkálására a lakásban, halk suttogásra, s ahogy a mentőkocsi elhúz a házunk elől, a ködös úton látom eltűnni a közeli város felé az emberek mentése szolgálatában álló autót, a benne fekvő édesanyámmal...

Most mi lesz?

Az ürességre nagyon jól emlékszem, mert anya nélkül lehet igazán üres egy ház. Nem volt benne élet, mozgás. Apukám nyilván tette a dolgát, a karácsony ettől még nem áll le, s minden papgyerek (is) tudja, hogy „ha nincs utolsó öt perc, semmi nem készülne el" (Murphy), de a ránk szakadt hiányt nagyon érzékeltük. Nem tudom mivel töltöttük ki az akkori liturgiás időnket. Talán mégis kimentünk a nyugtató hó fehérségének világába, a madarak röptét figyelni a szokott területünkön, várni állatok felbukkanására; néha róka tévedt a kertünk aljába (számomra a Vuk is hol játszódhatott volna máshol, mint a hátsó kertben, nálunk), hiszen a terület a miénk volt, minden ott elevenedett meg a szemünk előtt: az indiános regényektől kezdve a mesék, regények hőseiig. De mi lesz most?

És nem jöttek hírek.

Ez még abban az időben történt, amikor nem egy gombnyomás, egy simítás kellett egy azonnal átmenő üzenethez, amikor nem volt „a gép", ami megmutatta volna, ahol kérdezni lehetett volna, ahol rákereshettünk volna... Egy telefon volt ugyan a parókián, a faluban is csak néhány, esetleg ügyelet. Hír nélkül, üzenet nélkül, mondhatni remény nélkül voltunk. Persze éppen karácsonykor az ember ne mondjon ilyet. Remény mindig van, inkább a bizonytalanság vett úrrá erőt rajtunk. Az az érzés, hogy valami nagyon hiányzik az ünnepből. Valaki. Édesanyánk eligazító szava, rendet parancsoló összehúzott szemöldöke, jóságosan kérlelő arca, dolgos keze. Az még akkor talán a szívünk, agyunk egyetlen bugyrában sem merült fel, hogy mi van, ha egyáltalán nem jön vissza többé. Ez is eljön egyszer. Valaki hiányzott az ünnepből. Azt gondoltuk, hogy minden a helyre kerül majd egyszer, bár nehezen képzeltük el, és a hiány érzése megmaradt bennem, a szorongás és az aggódás feszültsége. Aki a legfontosabb, az nincs itt. Olyan, mint maga a karácsony: a legfontosabb, a gyermek még csak most érkezik, az advent finise. A várakozás betetőzése. És úgy jön el, hogy nem tudok semmit sem hozzátenni. Nem tudom siettetni, nem tudom erőltetni, nem tudok semmit tenni.

Csak várni.
Várni.

Várakozni, pedig belül türelmetlen vagyok.
Türelmesen, pedig belül feszült vagyok.
Feszülten, pedig a békére lenne szükségem.
Békésen, pedig tenni kellene.
Tenni kellene, pedig nincs mit.

Az ünnep ajándék. Nem mi hozzuk létre mesterségesen. A gyermek ajándék, nem tudjuk siettetni. Az idő ajándék, nem rendelkezünk vele. Szeretteink életével sem rendelkezünk, sokszor még a magunkéval sem.

Szenteste délutánján nem sokkal az istentisztelet kezdése előtt anyukánkat visszahozta a mentő. Visszakaptuk őt. Visszakaptuk a karácsonyt. Nem is volt komolyabb baja, inkább csak az ünnepben nagyítódott fel a rosszulléte. A jelenetre már nem emlékszem pontosan, inkább csak az érzésre, hogy újra köztünk van, mintha el sem ment volna. Hát biztos itt volt valahol, csak bujkált a konyhában, vagy díszítette a fát... És a részletekre sem emlékszem: hogyan volt akkor a vacsora, de mint látható, nem haltunk éhen, az ajándékok, a mindig varázslatos fa a zongoraszéken (mindig azon volt), az istentisztelet, az „Örülünk, hogy jól van tiszteletes asszony!" – megjegyzések, és (mert a hírek azért karácsonykor is terjednek) hogy vajon meggyulladt-e valakinek a haja a lobogó gyertyától, és ismét apukám pótolta-e ki a hiányzó gyermek versét.

De a karácsony megtörtént.

Az a karácsony, amihez nem tudsz mit hozzátenni. Az a karácsony, amire csak rácsodálkozni lehet, mint amikor egy bebugyolált gyermek fölé hajolsz. Amikor csak kitárod a kezedet és dicséred a Mennyei Atyát. Amikor feltartod üres tenyered, és megadóan várod, hogy az Atya majd beletesz valamit. Az igaz karácsony az, amikor kapsz ajándékot, de az nem aranypapírba van csomagolva és még selyemszalaggal sincs átkötve. Amikor átéled, hogy megjelent az Isten üdvözítő kegyelme. Amikor a dolgok maguktól oldódnak meg. Amikor derűs mosollyal csak kíséred az eseményeket. Mert megtörtént. Történik ma is...