Mindenki ismeri a Tekeredik a kígyó című óvodás körjátékot, amikor a gyerekek egymás kezét fogva előbb befelé haladnak, míg el nem érik a spirál középpontját, aztán kifelé tekerednek. Ki gondolná, hogy ez a gyermekjáték az emberi kultúra egyik legősibb hagyományát őrizte meg?

Az életút, illetve a belső út végigjárását ősidők óta a labirintus illusztrálja.
A barlangok járatai útvesztőszerűen kanyarodtak a hegy belsejében, ennek lehettek az első rajzolt vagy vésett útvesztők a stilizált ábrázolásokon. A labirintus kifejezés feltehetően a labrüsz, a krétai kultúrából ismert kettős bárd szóból származik, de a motívum nyilván sokkal korábbi. Kezdetben a halotti kultusz részeként a halálból való újjászületés szimbóluma volt, beavatási szertartás lehetett.

A legősibb kultúrákban ha a királynak lejárt az ideje, meg kellett halnia. Ezt később csak eljátszották, egy ideig a labirintusban kellett lennie, a „Föld méhében", ahonnan újjászületve jött elő. Az Ószövetségben is megtalálható a történet, mikor Sault királlyá választják, de elrejtőzik.
Sámuel első könyve 10, 21-22: „...azután kiválasztaték Saul, Kisnek fia; és keresék őt, de nem találták meg.
Megkérdezték azért ismét az Urat: Vajjon eljön-é ide az az ember? És az Úr monda: Ímé ő a holmik közé rejtőzék el."

Thészeusz a labirintusban ölte meg a Minótauroszt Ariadné krétai királylány segítségével, aki egy gombolyagot adott neki, amelynek mentén a hős kijutott az útvesztőből.
A középkorban a katedrálisok kövezetébe építették be a labirintust, ahol térden csúszva rótták le rajta a penitenciát, bűnbánatot gyakoroltak, és az üdvösség útját fejezte ki.
Az életút végigjárásának és az életünk végcéljának a keresése és tanulságai gyerekszinten az ugróiskolánál is megjelennek. A tetején még ma is sok helyen kiírják a Mennyország és a Pokol kezdőbetűjét. A templom-alaprajzhoz hasonló formán kívül használatos egy csigavonalú ugróiskola is, hasonló elven működik.

A Biblia is leír olyan történeteket, ahol az életút végigjárását súlyos akadályok nehezítik, de a főszereplő végül mégis „kikeveredik a labirintusból" és hazatalál. Sok példát lehetne felsorolni, de talán a legszebb a tékozló fiú története, aki jogtalanul kiköveteli a vagyon ráeső részét és felelőtlenül eltékozolja. Teljes testi és lelki lepusztulás után tér haza, de Atyja nem tesz neki szemrehányást, a legnagyobb szeretettel fogadja vissza. Ez a dráma mindig aktuális, mert mindnyájunkra vonatkozik, eltékozoljuk a lehetőségeinket, és Isten mégis felkínálja Jézus Krisztuson keresztül a szabadulást.
Ezt a történetet rengetegen feldolgozták, Dürer is többször, de a legizgalmasabb felfogású metszete azt az állapotot mutatja, amikor már teljes mélyponton van a fiú, odáig jut, hogy a moslékból kér enni, de azt is visszautasítják. A kép hátterében a mindennapi élet nyomai, Dürer-korabeli város, épületek, előtérben a disznók emberi tekintettel néznek rá, kajánul kinevetik, kigúnyolják. Ezen a ponton fordul meg az élete, kezeit összekulcsolja és imádkozik Isten szabadításáért. Rádöbben, mit követett el saját maga és a családja ellen. Megbánja a bűneit és hazatér az apjához.

Ez a megrázó történet arról szól, hogy a legnagyobb mélységből is kiemel az Úr, visszafogad a szeretetébe, ahogy kiemelte Józsefet a kútból és magas pozícióba helyezte, meggyógyította Jóbot, hiszen mindent elvehetett tőle a Sátán, csak a lelkét nem, megszabadította Jónást, aki annyira bízott a szabadulásban, hogy a cet gyomrában hálaéneket zengett az Úrnak.

Rembrandt Harmenszoon van Rijn a halála évében, 1669-ben festette A tékozló fiú hazatérése c. festményt. Azt a pillanatot ragadja meg a festő, amikor apa és fiú találkoznak. Megrendítő az atya keze, ahogy ráteszi a rongyaiban térdre roskadó fia hátára. Ez a gesztus a teljes elfogadásé. Mellette az idősebbik fiú, aki hiába tett meg mindent a szabály szerint, nem értette meg a lényeget. Rembrandt belesűrítette ebbe a festménybe az egész élettapasztalatát. A vizualitás eszközeivel mondja el a megbocsátás lényegét. A tékozló fiú hazaérkezett.

Pál apostol mondja a Timóteusnak írott levelében:
Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését.
(A Timóteushoz írt második levél 4. rész 78.
A hit harcát harcolta meg Pál, a korábbi véreskezű keresztyénüldöző, és elnyerte az igazság koronáját. A tékozló fiú pedig amikor elvesztette az életbe vetett hitét, teljesen kiüresedett az élete, mert nem hitt az atyai döntésben, hogy az ajándékhoz fel kell nőni. Vagyonával együtt elveszett az önbecsülése, testi és lelki egészsége, csak tévelygett élete végeérhetetlen labirintusában. Szembesült saját kudarcba fulladt döntéseivel, felismerte, hogy egy út van még nyitva előtte, azt az ajtót kinyitni, amit annak idején épp ő csapott be maga után.