Amióta lelkész vagyok és fiatalokkal foglalkozom, még többet gondolkodom a saját élettörténetemen. Sokáig azt hittem, egyedül vagyok azzal az önmeghasonlással, vagy a pszichológia nyelvén fogalmazva kognitív disszonanciával, ami annyira meghatározta az egyházban eddig eltöltött 17 évemet. Amikor aztán fiatalok között kezdtem el szolgálni, rájöttem, ez olyan tünet, amely az egyházunkon belül újratermeli önmagát. Ugyanis az egyházzal szembeni elégedetlenségből táplálkozó ifjúsági munka egy egyházidegen réteget nevel ki. Olyan egyháztagokat, akik nem tudnak azonosulni a saját egyházukkal. A kognitív disszonancia az, amikor valami olyasmit teszek, amivel elvben nem értek egyet, nem tudok vele azonosulni.

Ifiben szocializált fiatal vagyok. Ez azt jelenti, hogy számomra a gyülekezetről alkotott kép az, amit az ifinkben láttam. Számomra az a normalitás. Azok az énekek állnak hozzám közel, amelyeket ott énekeltünk. Az a forma, amit ott használtunk. Idegen és felfoghatatlan a liturgikus öltözet és a több száz éves zsoltárok archaikus szövege és furcsán nem-populáris dallama. Gondolkodtam azon, ha nem a lelkészi hivatást választom, hogyan alakul az életem az egyházban. Megfigyelve azokat, akik nem a hagyományos vallásos keretek között szocializálódtak, hanem felekezetközi alkalmakon tértek meg, esetleg egy másik felekezetben vagy a gyülekezet ifijében (vagy egy egyházi iskolához kötődik közelkerülésük az egyházhoz !),  két utat látok kirajzolódni. Az egyik a kognitív disszonancia útja, az önmeghasonlásé, amit én magam is átéltem, és részint ma is átélek. Itt vagyok ugyan, de nem érzem, hogy lenne helyem. Mintha idegen lennék. Valamilyen kulturális vagy tényleges kisebbség tagja, akinek a nyelve és szokásai, a habitusa nem érvényesül a többségi társadalomban. Kisebbség vagyok az egyházban. Az évek alatt megtanultam a nyelvet, ami nem a sajátom, megtanultam elfogadni a kultúrát, és úgy tenni, mintha nem lennék kisebbség a többség között. Mintha otthon lennék. Azt teszem, amivel nem tudok szívem szerint azonosulni, mert eszem, nem eszem, nem kapok mást. Ez az egyik út. Az életvitelszerű önmeghasonlás a többséghez történő alkalmazkodás jegyében.

De felfedeztem egy másik megoldási módszert is. Ez pedig a disszonancia kiküszöbölésére tett próbálkozás útja. Ennek két variációja van. A fiatal, aki nem az ősi református énekeken és nem az istentiszteleti kultúrán szocializálódott, megkeresi azt a gyülekezetet, amelyik közel áll ahhoz a gyülekezetképhez, amit fiatalként az ifin keresztül közvetítettek neki.

Az egyházzal szembeni elégedetlenségből táplálkozó ifjúsági munka olyan fiatalokat nevel ki, akiknek az egyházképe és a gyülekezetképe nem a református valóságnak megfelelő lesz. Idealistákat. De ez az idealizmus csak a református gyülekezet összefüggésében idealizmus. Így sokan – akik nagyvárosokban laknak – végül valamelyik szabadkeresztény, pünkösdi, baptista gyülekezetben vagy a Golgotában landolnak. Ott megtalálják azt, amit „otthon” hiába kerestek: a nagy gyülekezetben megélt „ifit”. Régi történet ez a református egyházban, és úgy érzem, önmagát újratermelő folyamatról van szó. Egyházunk elzárkózik attól, hogy a fiatalok kultúráját a sajátjának tekintse, így történhet meg, hogy a szüleim generációjában énekelt énekek még mindig ifjúsági énekeknek számítanak.

Vannak, akik egészen másként oldják fel a disszonanciát. Amikor kinőnek az ifiből, és szembesülnek azzal, hogy az, ami a következő ajtó mögött várja őket, olyan, mintha az ajtó egy szakadékra nyílna, egy idő után egyszerűen otthagyják az egyházat. Kiábrándulnak, mert talán meg sem tudták fogalmazni, de csalódtak és becsapottnak érzik magukat. Csomós Józsi mondta, hogy a fiatalokat nem istentiszteletre kellene hívni, hanem időutazásra. Gyere be a 16. században épült templomba, ahol énekelj 17. században íródott énekeket, és hallgass egy embert, aki 18. századi ruhába öltözött és 19. századi nyelven beszél. Hová érkezik meg a 21. századi fiatal karácsonykor? Ebben az értelemben a múltba.

De legyünk ennél konkrétabbak. Hová érkezik meg az a 21. századi fiatal, aki a református egyházban az ifjúsági munkában szocializálódott? Oda, ahová Jézus is 2000 éve: az istállóba. Egy melléképületbe. A perifériára. Kirekesztettségbe. Valahová, ahol nincsen számára hely. Ahol úgy érzi, csak ő lóg ki a sorból, mert nem húzott zakót és nyakkendőt karácsonykor, vagy mert túl rövid a szoknyája, vagy túl mély a dekoltázsa, vagy túlságosan kifestette magát. Egy idegen világba érkezik.

Számomra állandó kérdés, hogy hogyan lehetne úgy foglalkozni a fiatalokkal, hogy a fiatalok ha 30 évesek lesznek (mint én most), ugyanúgy otthon érezzék magukat a református egyházban, mint ahogyan otthon érezték magukat az ifiben. Hogyan lehet feloldani ezt az önmagát újratermelő kognitív disszonanciát, önmeghasonlást?

Hogy a fiatalok ne mondják végül azt: itt nincsen számunkra hely.