„Várni jó, jó megadással lenni…” –  énekelte egyszer régen alig hároméves fiam, amikor szegény már sokadszorra kérte a kakaóját, de a reggeli hajtásban sehogyan sem jutottam el a konyhapultig. „Várni jó…” – énekelte teljes gyermeki bizalommal, mert tudta, biztos volt benne, hogy (előbb vagy utóbb) megkapja, amire vár.

A dal Jeremiás siralmainak egyik Károli-fordítás szerinti igeversére épül: Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig (JSir 3,25–26). Mi, felnőttek ritkán éljük át ezt a bizalmat, amiről a gyermekdallá avanzsált ifjúsági ének szól. Nem tartom magam még öregnek, de ahhoz elég idős vagyok a közel ötven évemmel, hogy emlékezzek a régi „szép” időkre, amelyek bizony a Kádár-korszakra estek. Szocializmus ide, kommunizmus oda, valahogy lassabban forgott az idő kereke, főleg nagyapáméknál, akik mintha valóban más időszámításban éltek volna. És nem azért, mert nem kellett dolgozniuk: nagyapám még a halála előtti napokban, 92 évesen is végigdolgozta szabóműhelyében a napot, nagyanyámnak pedig ugyan „csak” a házi munka, a négy gyerek és a számtalan unoka volt a dolga, de emlékeim szerint folyamatosan munkálkodott valamin. Mégis volt idő a beszélgetésekre, volt idő odafordulni egymáshoz. És volt időnk várni, tavaszonként naponta kimenni a kertbe, meglesni, mennyit pirosodott az eper, lesz-e epertorta születésnapomra.

Volt idő várni a nagy dolgokra is. Mondjuk a szerelemre, nagyapámnak nagyanyámra, mert bizony ahhoz kellett kitartás, hogy egy történelmi nevű család lányát hozzáadják egy sváb szabólegényhez. Megtanult várni nagyanyám is, fájdalmasan, könnyek között, amikor elvitték a férjét a háborúba, és ő otthon maradt a négy gyerekkel. De várta vissza nagyapámat: szó szerint hazaimádkozta. A rákövetkező években, évtizedekben is vártak, sokszor rettegve, félelmek között, amikor az államosítás, a kilakoltatás vagy a kuláklista lógott a fejük felett. Mégsem hajszolták, hanem megélték az időt, annak minden percét, mert tudták, hogy az Úrtól jön a szabadítás, s azt is, hogy mindennek rendelt ideje van. Ők még tudták tisztelni az időt, mert benne éltek, nem ellene. Képesek voltak elfogadni, hogy ideje van a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak is (Préd 3,2). És a köztes időnek is megvan a maga rendje. A munkás hétköznapok is egyfajta szakrális rendbe ivódtak bele, nagyanyám éjjeliszekrényén ott volt a Zsoltár, azzal feküdt, azzal ébredt. Tudtunk várni, készülődni az ünnepekre is, a kicsikre és nagyokra egyaránt. Mert bizony ünnepnek számított minden vasárnap, amikor a nagycsalád tagjai, fiak, lányok, unokák, közel húszan körbeültük a nagyasztalt. Együtt vártuk a karácsonyt, a húsvétot is, de ezek a várakozások nem vásárlással és rohangálással teltek el, hanem közös munkával, beszélgetésekkel.

Az ünnepre való várakozás a felkészülést is jelentette, s nemcsak lelki, hanem testi értelemben is. Mi, háziasszonyok karácsony előtt azt sem tudjuk, hova kapjunk, mert a sütés, főzés, ajándékvásárlás egyszerre szakad a nyakunkba, s eszünkbe sem jut, hogy ezt lehetne másként is. Nagyanyáink dolga bizonyos tekintetben nehezebb volt, mint a mienk, hiszen nem voltak félkész termékek, mindent a családnak kellett elkészíteni. De pontosan erről szólt a történet: a háziasszony nem egyedül „állt szemben” a karácsonyi házimunka minden rémével, hanem a munka javát a család mint közösség együtt végezte el. A hús, a zsír előteremtése, a disznótor önmagában ünnepnek számított, de élesen emlékszem azokra a téli estékre, amikor együtt ültünk a cserépkályha mellett, és diót vagy mandulát törtünk a karácsonyi süteményekhez. A szilveszteri rétestésztát sem készítette sohasem egyedül nagyanyám, mert – mint nem egyszer mondta – a rétes tésztáját olyan vékonyra kell nyújtani, mint a lehelet, és olyan könnyen szakad, mint a lélek. Ezzel a lélekkel voltak tele a hétköznapok, az ünnepek, és a köztes idők is. Ezzel a lélekkel tudott „szentséggé” válni a házasélet, a gyereknevelés, a munka. Szent életet éltek, nem abban a tekintetben, hogy éjjel-nappal böjtöltek vagy imádkoztak volna, hanem, hogy Isten előtt élték az életüket. A megfelelési kényszer nem a médiából vagy a társadalmi elvárásokból eredt, hanem abból a szent félelemből, amelyet egy múlt századi csángó esti imádság így fogalmaz meg:

Vessünk számot hát, édes Istenem / Hogy lelkemet ne kelljen féltenem / Hogy lehessen bátrabban szólanom / Midőn meg kell előtted állanom.

Az ősi tapasztalat, hogy mindennek rendelt ideje van, s az idők megtermik gyümölcseiket, egész életükön végigvezette őket. Tudtak várni a születésre, ki tudták várni az érés, növekedés idejét, és tudtak készülni a halálra is. Tudatosan, kézfogásról kézfogásra, lépésről lépésre elengedni a világot, és útra készülődni.