Jártál-e már, cinegemadár, túl a kapukon,
erdők mélyén, őrzött szállón?
Láttál-e már gyereket a magánytól eltorzulni?
Hagyta-e már édesapa lánykáját az irodádban?
Ettél-e már cigányasszony konyhájában?

Egészen halk ének ütötte meg a fülemet a távolból. Pontosan nem is hallottam a szöveget, csak a dallama volt ismerős, magamban a vékony hanggal dúdoltam. Aztán kitisztult a szöveg. „Láttál-e már valaha csipkebokor rózsát, csipkebokor rózsa közt két szál majoránnát? Egyik szál majoránna Kovács Erzsi lenne, másik szál majoránna (...)" Majd jött a következő, a mozgólépcső búgása nem engedte a hangot szárnyalni. Megint ők azok.

Ismerem az asszonyt.
Most elkapom, most itt az alkalom.
Az előadás negyedórája elkezdődött, mindegy, már elkéstem.
Ránéztem erősen a koldusra, kerülte a tekintetemet, de éreztem, hogy megismer ő is. A fejét lehajtotta, amikor észrevette, hogy egyre jobban figyelem. Aztán egészen elfordította. Szégyellte magát? Félt? Talán majd balhé lesz iskolában. Majd be fogom köpni az igazgatónál, és akkor jön a büntetés, azok bármit megtehetnek.
Egyre erősebben figyeltem, végül felemelte a fejét, és a nagy barna szemeivel rám nézett.

- Szia!
- Szia, már láttalak itt!
- Igen, ilyenkor gyakran jövök, tudod, az ünnepek előtt adnak! Tudod, kell a pénz, tudod, Bence beteg, rokkantasították, nem kap az, csak valamicskét, a családiból élünk, úgy nem lehet... A nagyobbik középiskolába megy, jól tanul. Akarom, hogy ő vigye valamire, ügyvéd akar lenni! Ez itt a legkisebb, ő még nem sulis. Nagyon utálja, ha hozom, szégyelli magát!
- Szép a hangja!
- Igen, ügyes mind! Csak én nem kapok munkát, pedig végeztem szakmunkást. Mégsem adnak... a varrást is kitanultam. Ilyenkor feljárok Budapestre, karácsony előtt megéri. Lesz valami finom vacsora az ünnepre, nem akarom, hogy a gyerekeimnek ez se legyen. Azt mondják, ugyanolyanok vagyunk. Munkakerülők. Bence munka közben sérült meg, nekem meg a gyerekek mellett nem adnak, csak alkalmit, varrok, ha van mit. Rám néznek, azt mondják ez piszkos, nézz rám, az vagyok?
- Nem.
- A gyerekek sem, szépen járnak iskolába, egyikőjük sem mondhatja, hogy a Kata gyerekei piszkosak! Nálam rend van, kérdezd csak meg a gyámon!
- Nem lenne jobb, ha oviban lenne?
- Azt hiszed, nekem ez jó? Azt hiszed, a saját gyerekemnek rosszat akarok? Nem. Én szeretném a legjobban, ha nem kellene ezt csinálni, ha nem kellene könyörögni. Ne gondold, hogy ez egyszerű. Főleg vele nem.
- Nincs, aki segítsen?
- Én intézetis voltam, Bence is, ott ismertük meg egymást. Csak mi vagyunk egymásnak, nincs ám nagyszülő. Magunk vagyunk. Ott, a telepen be sem fogadnak igazán, nekünk nincs ott család. De nekünk jó, vannak, akiknek ennyi sincs. Van, akiknek adóságuk van, nekünk az egyház segített rendezni.
- Miféle adóság?
- Tartozás a villanyért, gázért. Volt, akinek lebontották a feje fölül a házat, mert rozoga volt, azt mondták életveszélyes, télen fedél nélkül maradt a nő egy gyerekkel. Azt mondták, menjen a hajléktalanszállóra. Mondd meg? T'án jobb lett volna, ha szerencsétlenre szakad a háztető. Látod, én hálát adok Istennek, hogy élünk valahogy, meg a gyerekeim egészségesek, okosak.
Egy órát beszélgettünk. Nem mentem be. Távolodóban felcsendült a vékony gyerekhang: „Kis karácsony, nagy karácsony, kisült-e már a kalácsom? Ha kisült már, ide véle, hadd egyem meg...".