Tizenévesen még olyan természetesnek tűnik, hogy ha majd felnövünk, családot alapítunk, lesz munkahelyünk, vasárnaponként gyülekezetbe járunk, és ez gyakorlatilag úgy tűnik, mintha le is fedné majd egész hátralevő, földön töltött életünket.

Huszonévesen megtapasztaljuk, hogy mégsem fenékig tejfel. Felocsúdva a kezdeti krízisből, mint az egyetem utáni munkahelykeresés, beilleszkedés és a bürokratikus felesleg, ami körülveszi, ráeszmélünk, hogy már nem annyi évesek vagyunk, mint szeretnénk lenni, lehet, hogy rossz választás volt az a bizonyos egyetem, lehet, hogy rossz választás volt az a munkahely, sokkal inkább lehetőségeket szeretnénk, választási opciókat, mert mi van akkor, ha. Biztonságot keresünk, lehetséges B, C, D terveket. Esőnapokat. Istentől való válaszokat. Hogy aztán lehessen kire fogni, ha valami nem sikerül.

Pedig olykor elég lenne annyi, ha elmondanánk valakinek, hogy szerintünk valami miért nem úgy van, ahogy van. Ahogy Édesanyánk látja.  Ahogy senki nem érti. Ahogy nem lehet elmagyarázni. Magyar ember az anyatejjel szívja magába a panaszkodás képességét, a kétségbeesett mély sóhajtásokat – miközben lehet, hogy egy rosszul megfogalmazott imával nagyobb esélyünk lenne a békességre, amit csak Isten adhat. Egyszer pedig hátha már sikerül jól megfogalmazni a kérdéseket.

Gyerekkoromból hordozom magamban a mormolva imádkozást, álmomból felkeltve is elmondom bármelyiket anélkül, hogy egy szavába is belegondolnék. Amikor viszont huszonévesen Isten kezei közé kerültem, azt tapasztaltam meg, és abban lett ereje, hogy magamnak kellett megfogalmazni minden vele való beszélgetést. Őrült nehéz – és ettől igazi. Mit mondasz, ha bármit mondhatsz? Mert, tudod, Ő ott volt veled. Ő is látta, mi történt. Ő tudja azokat a ki nem mondott terveidet. De hogyan fogalmazod meg a saját szemszögedből? Kihagysz-e bármilyen részletet, amire aztán neki kell emlékeztetnie? Mert jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted.

Isten válaszai pedig, jól tudjuk, sosem akkor érkeznek, amikor éppen választ várunk. Ő akkor ad választ, amikor szükségünk van rá. A kérdés sokkal inkább az, van-e annyi bizodalmunk benne, hogy túl minden várakozáson és minden megpihenésen, azt tudjuk neki mondani, hogy akárhogy lesz is, legyen meg a Te akaratod? Van ehhez elegendő reménységünk? Elég-e ehhez a hitünk, az a mustármagnál is kisebb? Amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a Földön? (Lk 18,8b) Megadjuk-e neki azt a bizalmat, hogy nem a legrosszabbra számítunk, miközben várakozunk? Péter azt írja: Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok. (Pt 5,7)

Olykor gyorsan kell dönteni és olyan egyértelműnek látszik, mi a helyes. De mit teszünk akkor, amikor lehetőségek széles tárháza nyílik elénk és bizonytalanná válunk? Sodródunk-e az árral vagy meghalljuk a hangját? Akkora szabadságot ad abban a kérésben, amit Jeremiás ír: Kiálts hozzám, és válaszolok, hatalmas és megfoghatatlan dolgokat jelentek ki neked, amelyekről nem tudhatsz. (Jer 33,3) Micsoda szabadságot ad ezzel!

Azt hiszem, a kulcs az emberi hozzáállásból hiányzik. Emberként nem egy esetleges hiányra való válaszlehetőségeket fogalmazunk meg, sokkal inkább odamondunk, némi erőt próbálunk érzékeltetni, sebezhetőségünket elfedendő. Isten kijelentésében azonban benne foglaltatik a fel nem tett kérdéseinkre való minden válasz. Nem baj, hogy nem tudtad – csak kiálts hozzám. Legyen bennem ekkora reménységed, hogy hozzám kiáltasz. És akkor válaszolni fogok. Lehet, hogy nem azt fogod hallani, amit szeretnél, lehet, hogy nem akkor fogod hallani, amikor szeretnéd – de válaszolni fogok.

Ebben lehet reménységem.

Ebben lehet reménységünk.