Tizenkét emberrel csapatot építeni trükkös dolog, különösen, ha írókról van szó: ennyi erővel egy tucat macskát is összezárhatnánk egy zsákban, hátha összebarátkoznak. Ha pedig az írókra még egy szerkesztő is jut, garantált a katasztrófa – elméletben ő az író legjobb barátja, de tapasztalatom szerint ez a kapcsolat drámaibb és szövevényesebb, mint egy brazil szappanopera szerelmi viszonyai. Egy péntek este mégis pontosan ebben a szituációban találtam magam, mégpedig Balatonszárszón, egy evangélikus vendégházban, ahol mint a Közös(s)ég többé-kevésbé állandó munkatársai gyűltünk össze a magazin jövőjét megvitatni – másfél nap alatt.

 A magazin, nem meglepő módon, a közösségről szól, a közösség pedig a kapcsolatokról. Amikor bármilyen kapcsolat eljut erre a pontra – mármint a jövő mérlegeléséig –, az egyszerre örömteli és aggasztó: örömteli, mert megkönnyebbülve lehet visszanézni a megtett útra, és aggasztó, mert felmerül a kérdés: és most hogyan tovább? Ami persze hamarosan még többet szül, úgy mint: honnan is indultunk? hová tartunk? mi is tulajdonképpen ez a kapcsolat? Illetve az összes többit megelőzve: hol kapok itt kávét?

 ... A kávé után és a kérdések előtt azonban a csapatépítés volt soron – a Közös(s)ég írói jobbára otthonról, nem a szerkesztőségből dolgoznak, így a legtöbben nem ismertük egymást. Volt már szerencsém néhány ilyen alkalomhoz; az egyetlen különbség, amit a csapatépítés és a spanyol inkvizíció között látok, hogy az előbbit meg lehet indokolni, ettől eltekintve azonban teljesen megegyeznek. Mindenki tudja például, hogy az inkvizíció milyen zseniálisan találékony volt a kínzásban – pedig mi sem maradunk el mögöttük, csak azóta jobb lett a marketing. A jegyezzük-meg- egymás-nevét-játék például a spanyolcsizma modern változata. Meséljetek-magatokról: szöges fotel. Csoportjátékok: vasszűz. És mindez este tízkor, vacsora után, mikor az egyetlen dolog, amit meg akarok ismerni, az az ágyam.

 Mégis, hamarosan azon kaptam magam, hogy élvezem a dolgot. Talán a jól kitalált feladatoktól, talán a hasonló gondolkodás miatt, de hamar megtört a jég, és hajnali egykor még javában a keleti vallásokról, a kivándorlásról és úgy általában minden szóba jöhető témáról beszélgettem néhány későn fekvő kollégával. A magazinnal kapcsolatos ötletelés már az első pohár bornál lezajlott, másnapra csak a pontosítást, az ütemtervet, a szervezést, és egyéb lényegtelen apróságokat hagyva.

 A szombat gyorsan eltelt a fentiekkel, és az este már Budapesten talált minket, a Ráday utca 28. alatt búcsúzkodva. Amilyen hamar megismertük egymást, ugyanolyan hamar el is váltunk ismét, ki-ki haza a saját életébe. A körúton ballagva valahogy álomszerűnek tűnt ez a másfél nap, mintha meg sem történt volna igazán.

 És valóban: hattyúk; köd a víz fölött, és a távolban a Tihanyi-félsziget sötét tömbje – a Balaton a vendégház mögött mintha egy tündérmeséből lépett volna ki, és nem lepődtem volna meg, ha egyszer csak kardot tartó fehér kéz nyúlik ki a tó tükréből. Na és persze a tizenkettő is mágikus szám: csak eggyel marad el a legszerencsétlenebbtől, és pont ennyien próbálták egyszer megváltani a világot. Mi idáig nem jutottunk, de néhány kérdést azért sikerült megválaszolni – talán csak azt nem, hová is tart pontosan a Közös(s)ég, de azt hiszem, erre meg a kereszténységben rejlik a válasz: ülünk a fedélzeten, körülöttünk vihar tombol, és csak a hajóorrban alvó ács ismeri az úti célt.

Fotók: Füle Tamás