Négyen ültünk az asztalnál. A bérelt lakásunk nappalija piros fényben pompázott. A tulajdonos jó ízlésének köszönhetően a berendezés tompította a festmények erős dinamikáját. Aznap este mi főztünk. Brazíliában főzni kihívás. Nincs megfelelő tepsid, hiszen minek is vásárolnál fél évre, nincs a megszokott tejszín, valahogy édesebb, mint otthon. Az, hogy a tejföl nem létezik, már szinte közhely. A vacsorát a kókusztorta koronázta, amit a látogatóinktól kaptunk ajándékba. Nem szeretem a kókuszt, sem a sárgadinnyét, sem az ananászt. De ez az ország akár az éden is lehetne. A kókusz lágy volt, a sárgadinnye mézédes, illatos, az ananász édesen fanyar.

A vacsora után előszedtem a füzetemet és megkértem őt, hogy meséljen. Hosszasan és szenvedélyesen magyarázott. Közben vörösbort kortyolgattunk. Cigarettájának illata valahogy még nyomatékosabbá tette történetének tragédiáját. Mindig ilyennek képzeltem a művészeket, akik így élik meg a fájást. Felesége csendesen ült mellette, a nyugtalan vibrálásban ő jelentette a szobánkban a harmóniát, a lágyságot, a békét.

A csillag útja

A templom kálváriáját szomorúan hallgattam. Anno 1928 környékén a Brazíliában élő magyar reformátusok elkezdtek szervezkedni, hogy a katolikus világban megteremtsék a maguk otthonos érzését. Ehhez lelkészre volt szükségük és egy alkalmas közösségi térre. Kellett valaki, aki a reformátori hagyományoknak megfelelően anyanyelvükön hirdeti Isten igéjét és egy hely, amely befogadja a kálvinista gyülekezetet. A lelkész 1932-ben érkezett meg a városba. A templomot 1941 advent első vasárnapján szentelték fel.

Sosem mesélték, de úgy képzelem, hogy az adományozó hívek megrendülve hallgathatták az első istentiszteletet az új templomban. Az úrvacsora vétele talán sokaknak hozott megnyugvást. Azonban arról biztos adataim vannak, hogy a templom számos eseménynek lett színhelye. A tér kialakítása nemcsak prédikálásra volt alkalmas, hanem közösségi események megrendezésére, főzésre, közös étkezésre és szállásra is. Aztán vége lett. Sao Paulo hatalmassá vált. A magyarok a metropolisz minden irányába elköltöztek, a hívek megöregedtek, a lelkész és a fiatalabb generáció már más nyelvet beszélt, hiába tudtak a hívek magyarul. Egy nap arra ébredt a magyar közösség, hogy az ősök temploma immár elveszett. A tudat mérhetetlen indulatokat és szomorúságot váltott ki. 

„Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”

Az asztaltól felállva még napokon át dühöngtem magamban a történet hallatán. Miért? Hiszen ki tudja majd a dallamát annak az idézetnek, ami a falon porosodik azzal a felirattal, hogy „Az egyháznak a Jézus a fundamentuma”?

Hogy lehetséges ez? A férfit órákon keresztül faggattam, körbejártuk a kérdéseket jobbról is és balról is. Nincs visszaút. A magyarázatok tárháza valószínűleg végtelen. A templom immár nem a kolóniát szolgálja. Viszont szolgál! Most egy új, brazil lelkésznő hirdeti az igét. Olykor-olykor felhangzik a magyar szó is. A hívek száma jelenleg elenyésző.

Hiszek abban, hogy a templom mai felhasználásának is van értelme, hiszek benne, hogy a lelkésznő kellő alázattal tudja kezelni a magyar örökséget, hiszem, hogy a brazíliai református egyház ezzel a templommal gazdagodhat, hiszem, hogy az ige hirdetése minden nyelven fontos, hiszem, hogy a brazíliai magyarok ősei nem hiába dolgoztak és hiszem, hogy egyszer megbékél ezzel a veszteséggel az a közösség, amelyik engem befogadott.