Pillanatragasztó. Mintha ezzel lennénk dolgokhoz odatapasztva. Persze ez nagyon jó is, hiszen milyen jó is szeretni és szeretve lenni! De ezzel együtt az is igaz, hogy nem mindig jó a kötődés, hiszen sokszor olyan dolgok, gondolatok stb. kötnek meg bennünket, amelyektől jó lenne szabadulni. Egy-egy ilyen szabadulás pedig nem más, mint egyfajta fényre jutás, azaz olyan „aha"-élmény, melynek során rádöbbenünk, hogy milyen oktondiak voltunk is eddig... ezért érdemes néha átgondolni a dolgainkat, kicsit kívülre helyezkedni - már amennyire lehet, hogy másként lássuk az életünket.

Képzeljünk el egy hatalmas barlangot, ahol kora gyermekkoruktól fogva leláncolt emberek élnek, akik még soha nem hagyhatták el a barlangot, ezért nem tudják, hogy a barlangon kívül más valóság is létezik. A barlangban egy nagy tűz ég, a tűz előtt pedig egy hatalmas fal helyezkedik el, mely mögül az őrök mindenféle mesterséges tárgyakat mutatnak fel, melyeknek az árnyékát a tűz a barlang falára vetíti. A barlangban élő emberek csupán ezeket az árnyékokat láthatják. Az őrök beszélgetnek is egymással, azonban a barlangüreg eltorzítja a hangjukat. Így a barlang falán látott árnyékokat és az őrök eltorzított hangját a rabok valóságnak tartják. Egy nap azonban az őrök az egyik leláncolt emberről leveszik a láncokat és felvezetik a barlang szájához, és miután az immár szabad rab kilép a sötét barlangból, kezdetben nagyon kellemetlennek tapasztalja meg a kinti világot, hiszen a Nap elvakítja és nem lát semmit. Idővel azonban, miután a szeme hozzászokott a világossághoz, meg fogja pillantani a dolgokat a maguk valóságában, és ekkor rájön, hogy mindaz, amit eddigi életében valóságnak hitt, csupán a valódi dolgok árnyéka volt. E felismerés után az őrök újra láncra verik és visszaviszik a barlangba, és elmeséli a társainak, hogy mit látott, hogy a falon látott dolgok csupán csak árnyékok. A társai őrültnek tartják, de a visszatért rabnak soha többet nem lesz nyugta a barlang mélyén, hanem vissza fog vágyni a fenti világba. (Ez Platón híres barlanghasonlata.)

Egy kicsit ilyen keresztyénnek lenni is. Amikor visszatérünk a világba, hiszen azzal, hogy Istennel találkoztunk, odaadtunk Neki mindent, majd visszakaptuk ezt, akkor már nem ugyanúgy térünk vissza. Nem ugyanazt gondoljuk, nem ugyanabban a koordináta-rendszerben látjuk az élet eseményeit és történéseit. Más a valóság számunkra. Persze ez azt is jelenti, hogy nevetnek vagy akár ujjal mutogatnak ránk, de mit számít, hiszen folyamatosan vágyódunk az Istennel való közösségre, amely átrendezi és új köntösbe öltözteti a valóságot. A fény, amelyet megszokik a szemünk, mindig örömöt fog jelenti számunkra, még ha olykor fájdalmas lesz is, ha a barlang sötétjéből a fényre jutunk. Öröm, mely elapadhatatlan forrásként szolgál számunkra. Öröm, mely szabaddá tesz. Kívülállóvá is egy kicsit, de boldog emberré is.

És pontosan ebből az örömből, szabadság-élményből fakadóan nem tehetjük meg, hogy engedjük a gonoszt érvényesülni, hanem küzdünk ellene. Nem mintha mi győzhetnénk le a sötétséget, hiszen a sötétséget csak a fény tudja legyőzni. A fény, amelyet mi is csak megtapasztalni tudtunk. Arról, kicsit belelátva a kérdéskör történetébe, lehet vitatkozni, hogy Isten, akiben mi, keresztyének hiszünk, a platóni rendszerben - ha szeretnénk - hol azonosítható be. Az azonban kérdés nélkül való, hogy a barlanghasonlat megmozgatja a keresztyének fantáziáját is. És ez jó.

A barlang milyen hely?
A fény micsoda?
Mit látok?
Milyen árnyképeim vannak?
A valóság tényleg olyan, amilyennek én gondolom?
Hogyan viselhető el a többiek nevetése, amikor a fényről mesélek?
Mit ad nekem a tényleges valóság ismerete és átélése?

A sok kérdésből néhány, amire választ keresve talán egy kicsit közelebb jutunk az élet, magunk, mások és a barlanghasonlat megértéséhez is. És nem utolsósorban az igazsághoz is. És az igazság szabaddá tesz. Ahogy a szeretet is. És a szeretet talán az a pont, ahol a valóság sötétje fényben úszóvá válik. Szeressünk, hogy több fény legyen a világban!