A portré hatalmat hordoz. Megidézi, akit ábrázol. Ha annyira hasonlít a modellre, hogy könnyen felismerhető, akkor a régi korok embere úgy gondolta, hogy a személy egy részét, lelkének egy darabját birtokolja a képen keresztül. A fotográfia megjelenése előtt apró, festett portrékat hordtak a tehetősebbek. Majd jött a fénykép, és az arcképek a tárcák zsebeibe kerültek, hogy bármikor elővehessük. A festett portré új funkciót kellett hogy találjon magának. Az egyik lehetséges út az lett a képzőművészet számára, hogy az ábrázolt személyt fiktív környezetbe helyezi. Ezáltal új dimenzió nyílt meg a portréfestés előtt. A fikció arra is lehetőséget adott a művésznek, hogy a fiktív környezet által még inkább mozgásba hozza a néző fantáziáját és ezen túlmenően akár az igazságérzetét is. Erre jó példa George Grosz festménye.

Valóban úgy van, ahogy George Grosz megfestette, hogy Hitler pokolra kerül? Hitler tevékenysége miatt új szemszögből látjuk a poklot.
„A pokolba Hitlerért" – ezt a címet adta az egykori Wehrmacht-katona, Henry Metelmann annak az írásának, amelyben leírja második világháborús élményeit és gondolatait, figyelmeztetésként az utókornak.
Könyvének választott címe azt sugallja, hogy a tapasztalatokat, melyeket átélt, és a tetteket, amelyeket véghezvitt Hitlerért igazán csak a pokol fogalmával lehet érzékeltetni.
Egy angol nyelvterületen terjedő vicc szerint: Sztálin lekerül a pokolba, ahol az ördög azt a feladatot adja neki, hogy köveket hordjon fel egy domb tetejére. Amikor nekilát a munkának, meglátja Hitlert, aki csak ül, és írogat valamit. Panaszkodik az ördögnek: én itt nehéz köveket cipelek megállás nélkül, ő pedig csak ott írogat? Mire az ördög: - Csak ne elégedetlenkedj. Hitlernek ugyanis azt a büntetést adtam, hogy a Kommunista kiáltványt fordítsa le héberre.
A vicc szerint teljesen magától értődő, hogy Hitler a pokol lakója.
Emlékszem egy vitára ifjúkoromból, melyben üdvösség és kárhozat kérdéseiről vitatkoztam egy ismerősömmel: én az egyetemes üdvösség mellett érveltem, ám a vitapartner az okfejtést hallgatva így próbált sarokba szorítani: - És Hitler?

A kérdés mögött az a közvélekedés áll, hogy ki is lenne bizonyosan a pokolban, ha nem Hitler, hiszen az ő személye az emberi gonoszság nem fokozható felsőfoka. Hitler után nemcsak háború és népirtás fogalmait kellett újragondolni, hanem az omnipotencia és az eszkhatológia teológiai fogalmai is, ahogy azt Hans Jonas, Dorothee Sölle, a folyamat-teológia képviselői is tették.

Úgy vélem, hogy az istenhit magában hordozza azt a meggyőződést is, hogy mindazért, amit Hitler és követői tettek, felelniük kell Isten ítélőszéke előtt. Hitlernek különösképpen is, mert öngyilkosságával kihúzta magát az evilági felelősségre vonás alól.

Jorge Luis Borges-nek van egy esszéje, a címe „A pokolbüntetés időtartama. Az írás vége felé Borges azt írja: „Egy olyan világban, amelyben olyan abszurdumok megeshetnek, mint a testi fájdalom, még az örökké tartó pokol is elképzelhető, viszont nincs kétségem afelől, hogy istentelenség hinni benne." Borges etikai ügyet csinál belőle, hogy miért is jó az nekem, mi az én motivációm arra, hogy higgyek a pokolban, az örök kárhozatban.

Az „örök" szó bibliai értelemben kérdéses, és jelentése felülbírálandó. Amit mi úgy fordítunk, hogy „örökké", az Újszövetségi görög nyelv így fejezi ki: „aiónról aiónra", vagyis korszakról korszakra. Tehát ami tovább tarthat, mint egy korszak, korszakokon átível, de az nincs definiálva, hogy hányon.

Órigenészt a maga korában, amikor mások arról vitatkoztak, hogy mennyi a pokol tüzének hőmérséklete, az foglalkoztatta, hogy miért kéne szó szerint értelmezni azt, hogy a „Gyehenna tüze"? Nem költői képről van inkább szó? Isten miért akarna némelyeket örökre eltaszítani magától, ha Ő maga a szeretet? Ha Pál azt írja, hogy Isten lesz minden mindenekben (1 Kor 15.28), akkor ez azt kell hogy jelentse, hogy egyszer majd - beleértve még a bukott angyalokat is – minden és mindenki megtér Istenhez.

Vajon lesz majd olyan idő (ki tudja hány aión után...), amikor Isten arra kérheti az üdvözülteket, hogy fogadják maguk közé a legelvetemültebb gonosztevőket, élükön Hitlerrel? Kérheti ezt tőlük Isten, ahogy kérte az ellenség szeretetét? Kell gondolkodnunk ilyen lehetőségben? Én úgy gondolom, hogy igen.

George Grosz 1944-ben megfestette a képét és talán úgy próbált igazságérzetének eleget tenni, hogy odahelyezte Hitlert a pokolba, és egy bibliai alakkal is kapcsolatba hozta a teremtéstörténetből: Káinnal. Mint valami második ősbűn, Káin megölte Ábelt és azóta is ez ismétlődik minden kultúrák, vallások közötti konfliktusban. Ez teljesedett ki a Holokausztban, a Soában.
De ahogy „az ember sem van", hanem lennie kell valamivé, úgy Hitler is folyamat eredményeként lett az, ami. Kell hogy legyen valamilyen magyarázat személyének titkára.

Látták már benne a „paranoiás pszichopatát", az „erkölcs nélküli szadista gyermeket", a „túlkompenzáló anyámasszony katonáját", vagy a „neurotikust, akit a gyilkolás kényszere hajt". De sajnos valamilyen értelemben mindezek felett álló, mindezeken túlmutató volt. Színészi és cselekményalkotó képessége annyira különleges volt, hogy a mindennapos diagnosztikai módszerek az ő esetében nem vezettek volna célra.

Megpróbálhatjuk megérteni azokat a folyamatokat, melyek Hitlerré tesznek valakit, de közben azon gondolkodom, mennyire fog mindez engem is cinkossá tenni. De ha ő valóban „egy Káin", akkor kötelességem erre a megértésre törekedni, hiszen egyúttal az egész emberiség sorsának megértésére a célom.

Eriksont hívom ehhez segítségül:

„Sok németnek volt olyan apja, mint Hitlernek: amikor hazatér a munkából, a falak összehúzódni látszanak. Az anya másként viselkedik, és ezt a gyermek észreveszi. Siet, hogy eleget tegyen az apa szeszélyeinek, vigyáz, nehogy felmérgesítse. A gyermekek a lélegzetüket is visszafojtják, mert az apa nem engedélyezi az olyan „badarságokat", mint az anya nőies szeszélyei vagy a gyermekek játékossága. Az anyának az ő szolgálatában kell állnia, míg otthon van. Az apa rosszallással tekint a gyermekek és az anya összhangjára, amit az ő távollétében megengedtek maguknak. Gyakran úgy szól az anyához, ahogy a gyermekekhez beszél, engedelmességet várva, és elvágva a válasz lehetőségét. A fiú és az anya közötti érzelmi kötelék tüske az apa szemében, és az anya szeretete és csodálata csak az apa tudta nélkül, vagy nyílt kívánsága ellenében érhető el. Az anya pedig csak növeli ezt az érzést azzal, hogy a gyermek néhány badarságát és „rosszaságát" eltitkolja az apa elől, amennyiben és amikor neki tetszik, míg máskor nemtetszését fejezi ki oly módon, hogy árulkodik a gyermekről az apának, aki erre megveri. A fiú csak később, amikor elkezdi megfigyelni társaságban az apját, amikor észreveszi a feljebbvalók előtti behódolását, megfigyeli túlzott szentimentalizmusát, amikor együtt iszik és énekel a vele egyenrangúakkal, akkor kezd kételkedni apja méltóságában, mely aztán a serdülőkori lázadásba torkollik."

Mi különböztette meg a német apát más európai apától?
Erikson szerint a belső tekintély hiánya adta a különbséget. Egy átlagos német apa – megrögzötten vagy a döntő pillanatokban – annak a „kis kurta tekintélybe öltözött" német főtörzsőrmesternek a szokásait és erkölcsét képviselte, aki már nem viszi semmi többre, de állandó félelemben van attól, hogy kevesebb lesz. És aki egy hivatali címért vagy egy életjáradékért eladta a szabad ember születésétől fogva meglévő jogát.
A német családi mintázatnak ez a jellegzetessége, mely magában hordta a kikerülhetetlen serdülőkori lázadást az apa ellen, döntő jelentőségű volt Hitler hatalomra jutásának történetében.
Hitler volt úgymond az a serdülő, aki visszautasította, hogy bármilyen értelemben apává vagy éppen császárrá, esetleg elnökké váljék. Ő volt a Führer, a dicsőített idősebb fivér, aki az apák kiváltságával élt anélkül, hogy túlzottan azonosult volna velük. Így végig fenntartotta magának, hogy a legfelsőbb erők birtokában marad fiatal.

Hitler a Mein Kampf-ban ezt írja: „Nem számít, apám milyen szilárd és határozott.. , fia ugyanolyan makacs és hajthatatlan volt egy olyan elképzelés elutasításában, mely kevés vagy egyáltalán semmilyen vonzerővel nem bírt a számára. Nem akartam hivatalnok lenni."  Ez a zemélyes feltárulkozásnak és a ravasz propagandának a keveréke végül is azt az egyetemes meggyőződést hordozta, melyre a német fiatalságban szunnyadó lázadás várt: nevezetesen hogy semmilyen öreg férfi, legyen az apa, császár vagy isten, ne álljon Németország iránt érzett szeretetének az útjába. Egyúttal bebizonyosodott a felnőtt férfiak számára, hogy azáltal, hogy elárulták lázadó serdülőkorukat, méltatlanokká váltak a Németországot vezető ifjúság részévé válni. Így mind az apák, mind a fiak azonosulni tudtak a Führerrel, a „serdülővel", aki sohasem hátrál meg.
Ehhez az image-hez tartozott a kis pimasz bajusz, és a félrefésült, fejjel dobálható frizura. Ő volt a meg nem tört serdülő, aki a polgári boldogságtól, a kereskedői nyugalomtól és lelki békétől eltérő karriert választott: a bandavezérét, aki azzal tartotta össze a fiúkat, hogy megkövetelte tőlük a csodálatot, terrort alkalmazott, és ravaszul olyan bűntettek elkövetésébe vonta be őket, amelyekből nem volt visszaút. A szülői kudarcok kegyetlen kizsákmányolója volt.

Visszatérve Hitler serdülőkorára: tizenhárom éves korában apja váratlanul meghalt. Anyja a hivatalnoki karriert szem előtt tartva akarta folytatni neveltetését. Ekkor Hitler súlyos tüdőbeteg lett, emiatt anyja megengedte neki, hogy művészeti pályára készüljön. Az Országos Művészeti Iskola felvételi vizsgájának rostáján nem jutott át. Hamarosan az anyja is meghalt.
Szabad lett és magányos. Szabad arra, hogy népe serdülőkorról alkotott képét politikai uralomhoz juttassa.

Erikson fáradozásának hála a brutalitás iránti vágy lélektani hátterét, a jelenséget talán jobban értjük, de még nem teljesen és nem eléggé.

Noam Shpancer pszichológus szerint jobb, ha elfogadjuk, hogy az emberi fajt legalább annyira izgalomba hozza az erőszak és a brutalitás, mint a szex, ráadásul a brutalitás nemcsak eszköz lehet egy cél elérésére, hanem maga a cél. Az öngyilkos merénylők pszichológiai vizsgálata késztette arra, hogy ezt a konklúziót megfogalmazza. Ezek a vizsgálatok új megvilágításba helyezték a mások életének kioltására tett emberi igyekezetet és erőfeszítéseket. A másik, hogy nem lehet eléggé hangsúlyozni a társadalom erejét. A brutális rituálék hagyományai mindig is jelen voltak a kultúránkban, gondoljunk csak az inkvizícióra, a boszorkányüldözésekre, a lincselésekre és pogromokra, vagy a háborúk idején elkövetett nemi erőszakra, hogy csak néhány példát említsünk. És ezek a brutális rituálék közül az egyik – jóllehet az „elkövetők" csak fantáziálnak róla - a feltételezett gonoszok pokolba küldése. Egyes ortodox templomok esetében ha az ember belép a főkapun, először a pokolban szenvedő gonoszokat, bűnösöket látja, és csak egy második ajtón való belépés után jut az egyház, a szentek és az üdvözültek freskókon és ikonokon megidézett világába. (Érdemes a Ráckevei Görögkeleti Templomot ilyen szempontból megnézni.)

George Grosz festményét mégsem tekinthetjük az ilyen típusú „brutális-rituálék" modern kori változatának. Hogy a helyszín a pokol, arra a színvilág és a tüzet, és robbanásokat idéző látványok utalnak. De hiányoznak a pokol látványvilágához tartozó egyéb tradicionális kellékek – a fájdalmat okozó eszközökkel felszerelt, fekete ördögök. Szerepüket maguk a halottak veszik át; csontváz voltukban is aktív mozgásba lendülnek Hitler jelenlétére, aki védekezésre képtelenül törölgeti verejtéktől gyöngyöző homlokát. A méretarány-különbség a holokauszt-áldozatok és Hitler között természetesen az egész jelenetet irreálissá, álomszerűvé teszi. Vagyis a figurák lehetnek az elkövető lelkiismeret-furdalásának eleven alakjai éppúgy, mint egy álom szereplői.

Grosz festménye állásfoglalásra késztet. De nem úgy, mint az ortodox templomok poklos freskói, melyek rémíteni és okulásra kényszeríteni akartak, hanem úgy, hogy az álom, a lelkiismeret és a tudattalan lelki megnyilvánulások erejére mondunk igent, hogy szavak nélkül is azzal a hitvallással azonosuljunk, mely szerint a fontosabb történések a lélek világában játszódnak le, még a földi élet során, de hatásuk és következményei azon túliak.