Bizonyára sokunk számára, akik gyülekezetben vagy bármilyen közösségben mozgunk, felmerül a kérdés: hol az én helyem, mi az én feladatköröm ebben a társaságban? Ha valaki megkeres egy megbízással, azt feltétlenül el kell fogadnom, mondván: megtiszteltetés, hogy éppen rám gondolt, vagy éppen azzal hátráltatom a munkát, ha olyasmit vállalok el, amit más hatékonyabban és eredményesebben el tudna végezni?

Azt gondolom, néha nem árt ilyen és ezekhez hasonló kérdéseket feltenni magunknak, hogy tisztában legyünk saját motivációinkkal. Bár ez közösségfüggő, bizony nem ritkán találkozhatunk olyan gyülekezetekkel, ahol néhány vezető próbálja kiszolgálni az akár több száz főből álló egész közösséget. Nyilván a gyakorlatban ez rendkívül összetett kérdés, a megoldást keresve azonban rájöhetünk, mégsem vagyunk annyira magunkra utalva, Pál ugyanis a korinthusiakhoz írt levelében nagyon világosan fogalmazza meg a lényeget:

 „Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból. Ha ezt mondaná a láb: Mivel nem vagyok kéz, nem vagyok a test része, vajon azért nem a test része-e? És ha ezt mondaná a fül: Mivel nem vagyok szem, nem vagyok a test része, vajon azért nem a test része-e? Ha a test csupa szem, hol lenne a hallás? Ha az egész test hallás, hol lenne a szaglás? Márpedig Isten rendezte el a tagokat a testben, egyenként mindegyiket, ahogyan akarta. Ha pedig valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Így bár sok tagja van, mégis egy a test. Nem mondhatja a szem a kéznek: Nincs rád szükségem, vagy a fej a lábaknak: Nincs rátok szükségem! Ellenkezőleg: a test gyengébbnek látszó tagjai nagyon is szükségesek, és amelyeket a test kevésbé nemes tagjainak tartunk, azokat nagyobb tisztességgel vesszük körül, és amelyek ékesség nélküliek, azok nagyobb megbecsülésben részesülnek: a becseseknek azonban nincs erre szükségük. Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” (1Kor 12, 14-27)

Lehet, hogy az éneklést vezetni látványosabb, mint az istentisztelet előtt széket pakolni, és lehet, hogy a prédikáló lelkész beszédét többen hallják, mint annak a szavait, aki egy beteglátogatás során vigasztalja és bátorítja a testvérét. Mindaddig azonban, amíg az egyik szolgálatot értékesebbnek ítéljük a másiknál, nem tudunk egységben működni. Ha vágyunk az egészségesen működő közösségre (akár gyülekezetről van szó, akár például egy szakmai csoportról), fontos, hogy tisztában legyünk saját adottságainkkal és képességeinkkel. Így nemcsak a saját helyünket találhatjuk meg, de tudatosan törekedhetünk arra, hogy másokat is ehhez segítsünk hozzá. Nagy csábítás minden jellegű feladatot arra az egy-két emberre osztani, akikről tudjuk, hogy készségesek és megbízhatóak, hiszen így bizonyosak lehetünk afelől, hogy minden az elvárások szerint alakul majd. Így viszont nemcsak aránytalanul túlterheltek lesznek az említett illetők, de akár másokat is megfoszthatunk attól, hogy beállhassanak arra a helyre, amelyen képességeik és elhívásuk szerint szolgálhatnának.

Mint a legtöbb kérdést általában, ezt is érdemes először a saját perspektívánkból megvizsgálni.

 Milyen képességekkel bírok? Azok és elhivatottság-érzésem fényében a helyemen vagyok? Mik a valódi motivációim? Miért teszek eleget az egyik kérésnek, és miért utasítok vissza egy másikat?

Ezek nem a gyülekezeti vezetők kérdései, de még csak nem is csupán az aktív egyháztagoké. Ezek mindannyiunk kérdései, akik közösségben és társaságban mozgunk. Azoké, akik nehezen vagy éppen túl könnyen mondanak nemet. Nem kell minden nyitott ajtón bemenni, viszont amelyiken belépünk, ott jó, ha felelősségteljes és megbízható emberként ismernek meg bennünket.