Amikor másnap is becsengetett a parókia ajtaján a fiatal cigányasszony, mellette a taknyosan és borzosan tébláboló siserahaddal, már némi indulat gyűlt a hangomba: „Nem szégyelled magad? – De igen” – szabadkozott –, „de nincs mit csináljak.” Így van ez. Ezt önérzettel, egyenes derékkal, kihúzva magamat nem lehet csinálni. Kézen fogni a négy pulyát és a faluszéli romos házikóból elindulni gyűjtögetni. Csengetni, kiáltani, dörömbölni. Mert enni kell ma is.

Vajon a mélyszegénység egyúttal mélyreménytelenséget is jelent? Fél éve keresem a kérdésre a választ, amióta a magyar-román határ romániai oldalán elterülő tömbmagyar és országos szinten is szegénynek számító kisrégiójában, az Érmellék egyik falujában szolgálok. A mélyszegénység adott és egyértelmű. Tagadhatatlan tény. A mélyreménytelenség azonban nem annyira az. Vannak arcok és sorsok, amelyeken egyértelműen, jól láthatóan kiütközik. Másutt kevésbé vagy egyáltalán. Talán a nyomor megszokottsága, evidenciája teszi? Talán a mélyszegénységben is tud nevetni és örülni az ember?

Nehéz ezt átérezni. Hiszen mi attól is könnyen kétségbeesünk, ha elveszítjük a bérletünket, elejtjük a telefonunkat vagy leenged az autó kereke. A kicsi kellemetlenségek is könnyen felborzolják a kedélyünket, s beletaszítanak a reménynélküliségbe. Minél többet élek tehát köztük, a mélyszegénység állapotában élőkkel, annál nagyobb talány az életük. S annál kevésbé értem őket.

Megdolgozta őket az élet. Azt hiszem, azért nem képesek sokan közülük a mélyreménytelenség tényét felismerni, megélni, mert hiszen az ellenpólust, a reménységet, a reményt magát sem ismerik igazán. Reménykedni? Ugyan miben? Biztosan nem szép autóról, emeletes házról, tóparti villáról álmodnak, mint az alsó-középosztály, mint a konszolidált, bérből-fizetésből élő emberek. Talán csak egy holnapi napszám, egy összekéregetett teli szatyor élelem elég is a remény megismeréséhez. Más szempontrendszerben élünk. Átjárás nincs, hiába az empátia, mert ez legfeljebb gondolkodni, belegondolni segít, de persze a semminél ez is több. Mert az empátia legalább kinyitja az ajtót, ad valamit, köszön az utcán és segít, ahogy tud. Az empátia segít lebontani a láthatatlan falakat, köztünk és köztük.

Gyermekfoglalkozásra, a jól szituált gyermekek közé négy rongyos, mosdatlan gyermek is érkezik. Nehezen indul a körjáték, nehéz megfogni egy piszkos kezű leányka kezét. Valaki mégis csak akad és létrejön, bezárul a kör.

Anyaországi vendégekkel az egyik érmelléki nagyközségbe tartok. A mélyszegénységben élők közötti egyházi küldetéshiányról beszélünk. A neoprotestánsok már templomot is építettek a szegénynegyedben, míg mi be sem merjük tenni a lábunk. Lelkesek lesznek, nézzük meg ezt a falut a faluban! Megérkezünk. Körénk gyűlnek. Ismerős is jön, feleségeink a kórházban ágyszomszédok voltak. A vendégeimet keresem. Az autóban gubbasztanak, fázósan, fagyosan a júniusi hőségben. Az arcukon félelemmel vegyes mosoly követi egymást. Az előbbiből van több.

Nehéz ezeket a falakat lebontani. Cigányok a magyarokra, magyarok a cigányokra panaszkodnak nekem. Mindenkinek vannak sérelmei, félelmei, előítéletei. A távolságtartás azonban megtartja az idegenséget a másik irányában.

Jézus belép Samáriába, amit az övéi jobbnak látnak kikerülni. Odamegy és megszólít, beszédbe elegyedik. Fesztelen és egyszerű szavakkal oldja a feszültséget, még pontosabban: nem is vesz tudomást ezekről az emberi kötöttségekről, amiket mi oly szigorúan be- és megtartunk, valósággal ragaszkodunk hozzájuk. Megláttatja a reménységet azzal, aki már nem mer reménykedni. Sőt, már bele is törődött abba, hogy nincs miért reménykedni. Lehet, nagy szavak, de az egyház társadalmi és missziói felelősségvállalása ugyanezt a krisztusi példát és reménységet hordozhatja járatlan utakon reményt és reménytelenséget nem ismerő, sorsukba beletörődött, szikkadt szívű embereknek. Akik tán maguk sem tudják, hogy várnak valakit.