Függőségből közösségbe

Szívből jövő, boldog hálaadásnak lehettünk tanúi a Református Iszákosmentő Misszió és a Magyar Kékkereszt Egyesület Csepeli Csoportja megalakulásának 35. évfordulóján. Sokan nemcsak az alkoholizmustól való szabadulásukért, hanem egyéb áldásokért is köszönetet mondtak.

Az alkoholproblémákban így vagy úgy, de lassan mindenki érintett már Magyarországon. Hiába próbálnánk elfordítani a fejünket, az ezzel való szembenézésből nem lehet kimaradni, tudomásul kell vennünk a jelenséget és megoldást kell találnunk rá. Szerencsére ebben a harcban nem maradunk egyedül, akár közvetlenül, akár közvetve lennénk érintettek. A hazai szakszerű segítségnyújtás már komoly múlttal rendelkezik, ennek egyik kiemelkedő példája a Református Iszákosmentő Misszió és a Magyar Kékkereszt Egyesület immáron több évtizedes együttműködése.

A hazai misszió története
A Nemzetközi Kékkereszt mozgalmat hazánkba először egy újvidéki iparos hozta el még a 19. század végén. Később kétszer is betiltották: 1919-ben és 1948-ban, noha 1953-ig az evangélikus egyházban még folyhatott gyógyító munka. Utána évtizedekig kellett várni, amíg szervezett egyházi keretek között újraindulhatott. Ezalatt is voltak persze, akik életüket az alkoholisták megsegítésének szentelték, például Siklós József református lelkész. 

A Református Iszákosmentő Misszió (RIM) hivatalosan a nyolcvanas évek elején alakulhatott meg. Siklós József tragikus halála után két ikonikus vezetője idősebb Balog Zoltán lelkész és felesége, Tapolyai Margit lettek – ahogy a közösség hívja őket: Zoli bácsi és Margit néni. Ők még bükkszentkereszti nyaralójukat is felajánlották a missziónak.

A dömösi SZOT-üdülő használatba kapásával, majd későbbi kibérlésével pedig új szanatóriumot hozhattak létre. Svájci támogatással a RIM-en belül idővel újraindulhatott a hazai Kékkereszt mozgalom is, hogy 1993-ban önálló egyesületté alakuljon. Ez utóbbi vásárolta meg 1996-ban a dömösi ingatlant. A két szervezet azóta szoros együttműködésben munkálkodik.

Fontos azonban az alkoholizmus megelőzése és gyógyítása mellett az utógondozásra is kellő hangsúly fektetni. Ezért is hozták létre a területi szerveződésű csoportokat, amelyek közül a legelső a 35 évvel ezelőtt alapított csepeli volt, ezt követte később országszerte számos másik. Ezek nem csupán a függőségből való kiutat kínálták a szenvedélybetegeknek felekezettől függetlenül, hanem élő közösséget is Krisztusban, ami sokak számára már jóval többet jelent egy terápiás foglalkozásnál. Ezért a többszörösen is megtartó erőért mondtak hálát Csepelen az ottani csoport születésének 35. évfordulóján.

Isten jellé tett minket
A csepeli hálaadó ünnepségre az ország minden tájáról érkeztek. Jelen volt többek között a győri, szombathelyi, miskolci, tatabányai, hatvani, diósjenői, gödöllői, debreceni és a dömösi csoport, de a csepeli baptisták és a pesterzsébeti evangélikusok is. A Református Iszákosmentő Misszió és a Magyar Kékkereszt Egyesület vezetője, Némethné Balogh Katalin szintén eljött.

Délelőtt kezdődött a megemlékezés rendhagyó istentisztelettel, amelyet Ordasi Zoltán Richárd,  a csoport lelki vezetője tartott Sámuel első könyve 7. részének 12. verse alapján. A prédikáció a szabadító Istent helyezte a középpontba, de felhívta a figyelmet arra is, hogy nekünk is ki kell dobni bálványainkat ahhoz, hogy ez a szabadítás tartós maradhasson. Ahogyan Sámuel próféta egy követ állított fel jelként, úgy lett a református iszákosmentés Isten élő jelévé, és ugyanígy tenné az Úr jellé a mi életünket is Krisztusban – zárult a beszéd. Az úrvacsora kapcsán arra is volt lehetőség, hogy bor helyett szőlőlevet vegyenek magukhoz a kékkeresztes hívek.

Az istentisztelet után ünnepélyesen megkoszorúzták a templomban azt az emléktáblát, amelyet még a 25. évfordulóra helyeztek el. Ennek során Némethné Balogh Katalin köszöntötte a jelenlévőket, rövid beszédében az utógondozás fontosságát hangsúlyozva.

Délben ebédre invitáltak mindenkit, amely meghitt és közvetlen hangulatban zajlott, így a külsősök is megtapasztalhatták a közösség összetartó erejét. A csoport születésnapját stílusosan tortákkal és énekléssel ünnepelték, valamint meglepetésszerűen köszöntötték fel a szintén születésnapos Marosfalvi Ferencné Dórát, a csoport vezetőjét – az ő történetét portálunk róla készített portréjából lehet megismerni.

Akik hazaértek
Ebéd után a templomban folytatódott az ünneplés. Nagyon sokan, akik személyesen nem tudtak jelen lenni, elküldték üdvözletüket, ezek közül Dóra felolvasott néhányat. Különösen megható volt Siklós József özvegyének, a 94 éves Margit néninek a levele, aki a hálaadás mellett még ahhoz kért erőt az Úrtól, hogy befejezhesse könyvét. Vida Szabolcs lelkész pedig, aki korábban 14 évet töltött velük Csepelen, videofelvételen köszöntötte a csoportot. Legfontosabb üzenete ez volt az ünneplők számára: „Közöttetek az élő hitről szólt minden.”

Ezután számos személyes történetet ismerhettünk meg egy-egy megköszöntött csoporttagtól. Egyikük arról mesélt, mennyire csodálkozott azon az Igén, amit Dömösön kapott, mikor odakerült: „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” De hát bezárták a kaput, akkor miért beszélnek itt szabadságról? – kérdezte magától annak idején.  Ahogy teltek a napok, úgy ébredt rá, hogy valójában az alkoholizmusba és depresszióba van bezárva, csak ezután volt képes nyitni a misszió felé. Később is sokat veszekedett Zoli bácsival, de fokozatosan megtapasztalhatta, mi is valójában a szeretet.

„Szeretek köztetek lenni” – mondta vallomásában egy idős néni, aki annak idején férje halála miatt kezdett el inni, amíg Krisztus meg nem érintette, és hozzá nem szólt ekképpen: „Állj föl!” Nem csak ő talált otthonra a csoportban, többen is Csepelen érezték először úgy, hogy hazaértek.

Egy másik beszámolóból megismerhettük, milyen az, amikor valaki annyira legyengülten kerül Dömösre, hogy négy napig fel sem tud kelni. Zoli bácsi járt fel hozzá, amíg magától le nem tudott jönni a többiekhez. Jézus őt még az alkohol iránti vágytól is megszabadította. „Nem is tudtam, hogy ilyen létezik!” – adott hangot csodálkozásának sok évvel később.

Az elődökről való megemlékezés jegyében levetítettek egy archív felvételekből készült összeállítást is. Különösen azok a részei voltak érdekesek, amelyeken idősebb Balog Zoltán mesélt a kezdetekről. „A szellemi berlini falból az első tégla, ami kiesett, a Református Iszákosmentő Misszió volt” – emlékezett vissza Zoli bácsi a videón.

Benedeczky Attila lelkész a záró áhítatban József és Potifár feleségének története kapcsán (Mózes első könyvének 39. fejezete) a hűség dicséretét állította a középpontba. A párhuzam ugyancsak találó: ahogyan az Úr eredményessé tett mindent, amihez József csak hozzáfogott, úgy tette áldottá az egész missziót és ezt a konkrét közösséget is, amiért megmaradtak Krisztusban.

Ahhoz azonban, hogy valaki idáig eljusson, előbb meg kell tennie az első lépést, és nyitnia kell a segítő kezek felé – és könnyen előfordulhat, hogy ezáltal nem csak a gyógyulás esélyéhez juthat hozzá, hanem valami olyasmit kap mellé ajándékba, amit nem is mert volna remélni.


Képek: Református Iszákosmentő Misszió és a Magyar Kékkereszt Egyesület Csepeli Csoportja, Barna Bálint


A Kékkereszt és a Református Iszákosmentő Misszió is szeretettel várja mindazokat, akik közvetlenül vagy közvetve érintettek az alkoholproblémákban.