Ha a karácsony egy varázspálca a kezünkben ­– akkor mi bűvészek vagyunk. Akik ha becsületesek, mindenkinek – beleértve önmagukat is – elmondják, hogy „Csak a kezemet figyeljék, mert csalok!”. Szívesen hiszünk a varázslatban, hogy a fények, a zene, a tárgyak, a hangulatok által megváltozunk. Egy pár órára talán sikerül is az átváltoztatás: elfeledjük sérelmeinket, hiányainkat, elfedjük a szívünk mélyén izzó önzést, haragot, irigységet, büszkeséget, fájdalmat. Csak a valóság… azzal van a baj. Az ünnepi varázslat elpárolog, semmivé lesz, a kellékeket elcsomagoljuk a következő évre – mi pedig egyre kevésbé tudjuk, mi az igazság és mi a hazugság. A varázslat nem segít.

De lehet a karácsony nagyító is. Ez a nehezebb út. Itt is szükségünk van hitre, csak nem abban, hogy varázsütésre megtörténik az átváltozás, hanem abban, hogy kibírjuk a szembesülést a valósággal. Sokaknak fáj ez az ünnep. A nagyító lencséje alatt a számunkra legfontosabb fogalmak állnak: szeretet, család, istentisztelet, születés-élet.  Ha nézzük ezeknek bennünk megjelenő képét… mint amikor becsukjuk a szemünket, és az addig erősen figyelt tárgy képét továbbra is látjuk – negatívban: szeretetlenség, hiány, üresség, halál. Ki az, aki ezt kibírja? Mi a valóság: a fény vagy az árnyék? A nagyító vagy a varázspálca?

Amikor eltévedünk, mindig az a legbiztosabb, ha visszamegyünk az utolsó olyan pontig, ahol még kereshetnek. Visszamenni és várni, hogy valaki értünk jön és megtalál. Erre valók az ünnepek. Biztos pontok, ahol Isten jár. Karácsonykor Isten emberré lesz: van értelme az életnek. Húsvétkor Jézus feltámad: nem a halál a végső valóság, hanem az élet. Áldozócsütörtökön Jézus mennybe megy: van, aki uralkodik, aki kézben tartja a világot. Pünkösdkor kiárad a Lélek: Isten nem hagyott el, jelen van. Biztos pontok, amelyekhez visszatérhetünk bolyongásunkban. Itt kell várnunk, mert itt találkozhatunk Istennel. Ne féljünk a nagyítót kezünkbe venni, csak most másképp: Istenre figyeljünk, őt nézzük, mit tesz – hol keres bennünket!

János evangéliumának nyitóversei (1:1–18.v.), mint az opera nyitánya, megszólaltatják mindazokat a dallamokat, amik az előadásban – az evangélium többi részében –  következnek majd. De mégsem csak nyitány ez a néhány vers, épp annyira válasz is, párbeszéd a teremtés történetének leírásával.
„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.”(1Móz 1:1)
„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. Ő kezdetben Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött.”(Jn1:1–3)
Ugyanazt az Urat látjuk, aki a semmiből előszólítja a világot, csak most a nevét is kimondja: Jézus, a Szabadító. (17–18.v.) Ugyanolyan szabad és független, hatalmas és feltartóztathatatlan: Ő mindenek teremtője, alkotója, mozgatója – és csak most látszik tisztán, hogy a megváltója is. Ő hívja életre a teret és az időt, de maga nem függ sem egyiktől, sem másiktól. Ha van mit csodálni ebben a világban, mit mondjunk akkor ennek alkotójáról? Ha a teremtett világ megismerése – ami ellenálhatatlanul vonz minden nemzedéket – meghaladja erőnket, mit mondjunk annak megismeréséről, aki mindezt kigondolta és véghez is vitte? A fogalmaink sem elegendők megnevezésére: Ő az Ige, a logosz, a teremtő szó, az ősprincípium. Csodálatos és hatalmas, vonzó és félelmetes, megismerhető és mégis felfoghatatlan, megszólítható és mégsem irányítható.

A teremtéstörténet leírása és ritmusa szerint János evangéliumában is várjuk, hogy minden „úgy legyen”, hogy minden „jó” legyen, amit csak Isten mond és akar. De ezen a ponton a párhuzam megtörik. Hihetetlen dolgot látunk: a Mindenható ellenállásba ütközik, és ezt elfogadja. A káosz nem volt akadály számára a teremtésben, de most az a hármas ellenállás, amiről az evangélium ír (1:5.10.v.) új utakra indítja Istent. A sötétség, a világ, saját népének ellenállása megrendíti az Urat. De nem lépi át, nem söpör félre minket – inkább maga lép be világunkba. Megszületett Jézus: az Úr, emberré lett. Aki csak részese ennek a történetnek – Zakariás, Mária, Erzsébet, az angyalok, a pásztorok –, az mind énekel, mind imádattal magasztalja Istent. Ha csoda, hogy Isten a maga képmására teremtette az embert, akkor mit mondjuk arra, hogy most Ő lesz emeberképűvé? Nem mond le rólunk, sem a világról. Emberré lesz, mégis ugyanaz marad, aki mindig is volt: a világosság a sötétben is fénylik; a világ elutasíthatja őt, de Isten szeretete a világ iránt ettől nem lesz kisebb; népe minden messiásváradalma ellenére elvetheti, de ő nem veti el népét, inkább magát adja neki és érte. Miért? Mert komolyan gondolta a teremtést, a kapcsolatot az ember és az Isten között. Ezért jön, értünk jön. „Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében”(12.v.) Ünnep nem attól van, hogy mi istentiszteleti keretek között megemlékezünk Jézus születéséről, hanem attól, ha befogadjuk Jézust és ezáltal újjászül minket, az új teremtés valósággal megújít bennünket! Aki átéli, nem tud nem ünnepelni, énekelni, imádkozni, bizonyságot tenni!
Látszik-e mindez az ünnep nagyítója alatt? Mert ez a valóság. A hiányaink, a fájdalmunk, a tehetetlenségünk nem a teljes valóság. Az újjáteremtés felülmúlja mindezt. Isten megmondta. A hit megtapasztalja.

A nagyító mutatja: Isten karácsonykor belépett a tér és az idő világába. Nem eltörölni jött, hanem újjáteremteni. Igen, de azóta 2000 év is eltelt már. Mi történt ennyi idő alatt? Mit tesz az ember azóta? És Isten? Meglehet, izgalmas kérdések ezek. De azt, aki ma az ünnep nagyítója alatt leginkább csak a hiányokat látja, nem az izgalom járja át, hanem a fájdalom és a kétely.
Azt, hogy mivel tölti Isten az időt, lehet tudni a Biblia alapján: ő gondoskodik rólunk és vár. Minden nemzedéket. Várja, hogy akik rádöbennek, hogy elvesztek – mert nem értik a világot sem, de önmagukat sem –, azok visszamennek a biztos ponthoz, az ő ünnepéhez és belépnek abba, nem a naptár szerint, hanem Lélek és élet szerint.  Ők azok, akik hiszik, hogy Immánuel, velünk az Isten. Akik hiszik, hogy a halál már elvesztette fullánkját a bűnbocsánat által, és a feltámadás Jézussal már elkezdődött. Akik hiszik, hogy Isten biztos kézzel uralkodik a világ felett. Akik hiszik, hogy Isten nem vonja meg tőlük Lelkét, vigasztalását, vezetését. Isten vár az emberre. Isten gyermekei pedig ünnepelnek, és egyre csak várják, hogy ünnepük teljes legyen, szenvedés és fájdalom nélkül, örökre.

És a többiek, akik nem akarnak a világosságra menni, akik ma is elutasítják Jézust? Aki nem Isten valóságában él, azt rabul ejti saját világa. Ez a rabság észrevétlen, és épp a szabadság látszatát kelti.  Az ember alkot, gyárt, teremt, játszik. Él isteni képességeivel bár leginkább visszaél, rosszul él vele. Mostanság épp a mesterséges intelligencia által készül meghaladni önmagát. Technikájával megsokszorozza tudását, és képességeit, kiküszöböli bizonytalanságait, tévedéseit, betölti hiányait – kiegészíti önmagát. Teremt – és nem tudja, mit tesz, csak látja nyilvánvaló hiányait – és gyárt! Beszélgető robotokat, kiszolgáló robotokat, terápiás robotokat, mentő robotokat, repülő robotokat, számoló robotokat gyárt és hisz, és remél és bízik – jobb híján önmagában és teremtményeiben. Emberi módon meghatódik a géptől, mert az „olyan, mint ő”, mert már képes tanulni, viccelni, grimaszolni és kacérkodni… De szorong is a géptől, mert érzi, hogy mindent, amit megtanított neki jobban csinál.  Szédülni kezd a géptől, mert egyszerre nem tudja már mi a valóság, hiszen a mesterséges világ is valódi élményt ad. Szabadságot, kényelmet és szórakozást keresett magának az ember, de elég egy áramkimaradás – vagy egy alvás nélkül végigjátszott éjszaka –, és rádöbben: függő viszonyba került saját teremtményével, elveszett...

Milyen jó, hogy van ünnep! Milyen jó, hogy vissza lehet ide térni, Jézushoz! Milyen jó, hogy Isten ma is gondoskodik rólunk és vár ránk! Jézus a valósággal szembesít minket. Megmutatja, mit jelent embernek lenni – és várakozón néz ránk. A karácsony üzenete – az, hogy Isten emberképűvé lett, hogy az ember újra istenképűvé válhasson – nemcsak a múltba, nemcsak a betlehemi éjszaka távolába visz, hanem a „szép új” jövő felől is ránk köszön.  Gondolkodom, gyártok, fogyasztok, teremtek – tehát vagyok? Nem. Inkább: mert te szeretsz engem Jézusom – tehát vagyok.

Karácsony – nagyító vagy varázspálca? Isten szeretetének ünnepe, ami egyre csak hív, hogy megéljük a valóságot, Isten gyermekeinek örömét.

Harmathy András