Leginkább azért tartunk ezektől az elhatározásoktól, mert félünk a magunk gyengeségeitől. Nehéz egy ilyen hosszan tartó időszakban újból és újból szembesülni a sóvárgásokkal, a kívánóssággal, a sodródással, a türelmetlenséggel, a korlátainkkal.

Alig telt el egy hét, de már oda is lett az újdonság varázsa. A kezdeti lelkesedés, hogy ’bármi is adódjon korábban kelek’, ’reggelente a hajnali csendben, hosszabb időt odaszánva minden dolgomat Isten elé viszem’, meglankad. Van, hogy egyszerűen a fáradtság, a fizikai határok, leterheltség, betegség. Van, hogy éppen a feladatok sokasága: már indulnék, sokkal inkább tennék.

Máskor meg, az asztalnál ülve kapom magam azon, hogy átjár az édesség, a sonka, a csirkecomb vagy egy pohár vörösbor utáni sóvárgás. ’Mennyire hosszú ez a 40 nap és mennyire lassan telik!’ – konstatálom ilyenkor.

A böjti idő csendjében a korlátjainknak, a vágyainknak, kívánságainknak, sóvárgásainknak, a türelmetlenségnek, a fizikai gyengeségeknek is helye van. A böjt nem teljesítmény. Nem ’ha törik, ha szakad, én akkor is emelt fővel, egyenes derékkal, sőt játszi könnyedséggel végigcsinálom az egészet’. Nem ’majd én megmutatom’. De nem is lelketlen aszkézis, önostorozás és önsanyargatás, amiben megdorgálva és büntetve minden kívánságomat és gyengeségemet szikáran megnevelem magamat.

A böjt találkozás, szembesülés. Szabad tere annak, hogy úgy ismerjük meg magunkat, akik és ahogyan vagyunk, ráadásul mindezt Isten szerető és irgalmas terében. Ez leginkább az elhatározásokban és az éber figyelemben tud megtörténni. Ha nem nyúlhatok az édességesszekrénybe vagy az alkoholos polcra, akkor derül ki, hányszor csillapítanám fáradtságomat, szomorúságomat ezekkel. Ha elhatározom, hogy minden nap hosszabb és meghatározott időt töltök a csendben, akkor derül ki, hogy mi az, ami visszatart, ami kimozdít, ami elsodor, ami miatt elmarad az év többi részében…

A böjt evangéliuma, hogy odatérdepelhetek a csendbe a frusztrációimmal, a sikertelenségeimmel, a ’böjti mulasztásaimmal’. Megélhetem magam Isten előtt úgy, ahogy vagyok. Rátekinthetek türelmetlenségemre. Szomorkodhatok, hogy mennyire szalmaláng-életűek a lelkesedéseim, amikor hosszan kell benne állnom. Ott lehetnek az imádságaimban az elkeseredéseim, hogy ’legszívesebben már most feladnám’! Szembesülhetek azzal, ahol tartok, aki vagyok, sőt megbocsáthatok magamnak, mert Isten is ezekkel, sőt feloldozásban hordoz:

Hasonló a mennyek országa ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a szántóföldjébe. De amíg az emberek aludtak, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a vetés szárba szökkent, és kezdett kalászt hozni, látható lett a konkoly is. A szolgák ekkor odamentek a gazdához, és ezt mondták neki: Uram, te jó magot vetettél a földedbe. Honnan került hát bele a konkoly? Ő pedig így felelt: Valamelyik ellenségem tette ezt! A szolgák erre megkérdezték: Akarod-e, hogy elmenjünk, és összeszedjük a konkolyt? Ő azonban így válaszolt: Nem, mert amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is. Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig, és majd az aratás idején szólok az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, kössétek kévébe, és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek be csűrömbe! (Mt 13, 24-30)

Szabóné László Lilla

Fotó: Füle Tamás