Ezt a történetet szeretném megőrizni nem csak az emlékeimben, ezért most leírom. Azokhoz az emberekhez szóló üzenet, akik nem állnak rivaldafényben. Nem kapnak kitüntetéseket, elismeréseket, pedig hűséggel, megfeszülve, önmegtagadva végzik a munkájukat, szolgálják a családot, gyülekezetet, próbálnak Isten dicsőségére élni. S mégis úgy érzik, hogy nem tesznek semmit vagy hogy hiábavaló az életük. Üzenet azoknak, akik romokban érzik az életüket, talán azért, mert nem fedezte fel a világ azt a kincset, ami bennük van. S talán arra készülnek, hogy feladják.

Akkoriban azt hittem, ez a világ mindig ilyen lesz. 2004-et írtunk, négy gyerek, nagyszülők, munkahely, a régi karácsonyi minták megélése, sok feladat… megelégedett ünnepi fáradtság keveredett bennem. Karácsony volt. Túlvoltunk az ünnepi ebéden. A többiek már visszavonultak délutáni pihenésükre. Ki a szobájába, ki a tévé elé. A konyhában még az utolsó simításokat végeztem. Ilyenkor már erőt kell venni, hogy az eltervezettet befejezzem, mielőtt jöhet az ünnepi kinyújtózás. A boldog pihenés, a dolgok, pillanatok átgondolása. Lubickolás a boldogságban, amit hosszú hetek megfeszített készülése előz meg. Amit semmi máskor nem lehet így. Hiszen KARÁCSONY van!

Kinéztem az ablakon. A konyhából pont átlátni a szemközti házba. Eszembe jutott Gabika, akit mostanában sokat láttam itt. Elváltak a férjétől, de felelősségérzete, féltő szeretete sokszor hozta erre étellel, anyáskodó aggódással, a hívő ember felelősségvállalásával – meg nem érdemelt odafigyeléssel. Egy kis imaközösségbe jártunk Szilva Márti nénihez, ahol sokat imádkozott, imádkoztunk a volt férjéért. Gyuri rendkívül tehetséges zeneszerző, zenetanár. Erdélyben született, épp akkor, amikor visszacsatolták Magyarországhoz egy időre. Ez a hovatartozás-kérdés testi és lelki értelemben jelképesen végigkísérte az életét. A ki nem bontakozó tehetség, a kapott talentumok nem megfelelő helyen való megélése vagy azok „bent szorulása” belső romláshoz vezet. Mint a gyümölcs egy tálon: ha nem használják fel, megromlik. Tehetsége, zsenialitása fordultak ellene – így gondoltam rá is.

Gabika az ünnep előtt kiment a családjához külföldre. Gyuri a neki is szóló meghívásra nemet mondott. Most egyedül volt otthon.

Furcsa, rossz érzés fogott el. Milyen rossz lehet egyedül… Napok óta nem láttam. Húzott az ágy, de húzott valami gondolatban felé. Az ebédből tettem tányérra, és gondoltam, becsöngetek, a kapuban odaadom. Még sosem voltam bent, nem is terveztem bemenni.

Csöngettem. Nem jött ki… Megláttam, hogy az ablak nyitva. A tányért betettem a párkányra – a függöny lebegett… Néhány szó imádság. Ilyeneket szoktam: „Uram, te vigyázz rá!” vagy „Te add oda, ahová szánod.” – Ebben benne volt az is, hogy lehet, hogy ellopja valaki. – „Légy vele, körülötte, áldd meg őt és a szeretteit.”  Hazamentem.

Sokszor halljuk, hogy itt, a földi életünkben a dolgok fonákját látjuk. Odaát fogjuk megtudni, mi is volt igazából. Mégis, néha Isten megengedi, hogy a szemünk előtt is fellebbenjen egy-egy pillanatra a függöny, ami a földi lélet és a mennyei világot elválasztja. S talán nem olyan gyorsan, ahogy mi szeretnénk. Talán azért, hogy el tudjuk hordozni mindazt, ami történik.

Több hónap múlva tudtam meg, hogy ez a néhány lépésem az ágyam helyett a szomszédig nagy – mennyei történés volt. Évekkel később – amikor Gyuri már életét Istennel rendezve és sok gyümölcsöt hagyva a világra távozott át, a mennyei honba – még az is megadatott nekem, hogy megtudjam, mi zajlott akkor ott, a szomszéd falak mögött. Mi zajlott egy lélekben. Különös ajándék.

Most megosztom a feleségétől kapott sorokat, amelyeket Albert György Pál egy életrajzi könyv megírására készülve rögzített, tanítványa, Léder Orsolya segítségével. 

(Nagyné Kele Márta)

„Nagyon hideg volt 2004. december 24-én. Hónak semmi nyoma. Az égen szürke fellegek cammogtak. Szokásos karácsonyi nagytakarításban voltam. Mint szoktam, amióta egyedül élek. Szenteste előtti elfoglaltság. Bánatűző. Menekülési útvonal a magány elől. Karácsony van. Az abszolút egyedüllét ünnepe. Persze, nem mindenkinek. Nekem az.

Ellentétben a húsvéttal, amikor minden ház nyitva van, bárkihez be lehet csengetni, kopogni, a karácsony szeretetünnep jellege ellenére vagy tán éppen amiatt a zártság ünnepe. Csak a családok ünnepelnek. No, meg a rokonok, szeretők. Ebben a körben idegennek nincs helye. Egyedüllétében fokozottan magára marad az, akinek családi kapcsolatai megromlottak, szerettei esetleg távoli országban vannak, barátai lassan kikoptak mellőle.

Egyszóval, takarítok. A szokásosnál alaposabban. Ez már nem csak a karácsonyi magányűző. Hetek óta kísértő sötét gondolataim tettre késztetnek. Itt kell hagynom ezt a világot. Nem vagyok méltó az életre. Mindent eljátszottam, akár a pókerjátékos. „All in!” Ez az egész ügyködésem is csak a tett késleltetése. Nincs számvetés, azt már régen megtettem. Csak a végső aktus hiányzik. De arra is minden előkészítve!

Miért van, hogy bizonyos alkalmakkor látszólag értelmetlen dolgokat teszünk, semmi jelentőségük, mégis hihetetlenül fontosak? Egy jó ismerősöm mesélte, hogy édesanyja az agyműtéte előtt fodrászhoz ment, annak ellenére, hogy tudta, a műtőbe kerülés előtt az első dolog az lesz, hogy kopaszra vágják a haját.

Miért kell az öngyilkosság előtt megfürödni, tiszta ruhát venni, beleértve az alsóneműt is? Persze, érthető, ha egy ember életében annak a momentumnak, amire készül, nagyon nagy jelentősége van. Akkor, ott, és csakis neki.

Érdekes, hogy az öngyilkosságra készülődő emberek a lehető legnagyobb rendet szeretik maguk után hagyni. Mintha fontos lenne számukra, hogy amikor a világ rájuk talál, milyen körülmények között lelik meg őket. Az ő életükben (nemlétükben) már nincs jelentősége annak, hogy a kávéscsésze el van-e mosva vagy a fürdőszobában a fürdés maradványai fel vannak-e törölve. Azzal viszont már nem törődnek, hogy életükkel, letűnésükkel mit hagynak maguk után.

2004 karácsonyán teljesen egyedül vártam a Megváltó születését, hozzátartozóim Németországban, baráti köröm már rég szertefoszlott. A teljes feleslegességérzet uralkodott el rajtam, megtépázott önbizalmam maradványai is eltünedeztek a hideg decemberi délutánban. Fekete karácsonynak ígérkezett. Mondhatnám, kívül-belül fekete volt minden, és nekikészülődtem a nagy-nagy sötétnek. Régóta érlelődő öngyilkossági gondolataim most már a tettlegesség szintjére emelkedtek.

Takarítás után ablakot nyitottam, jól kiszellőztetni az áporodott cigarettafüstszagot, és kimentem az udvarra elszívni egy cigarettát. Csendesen meditáltam, miközben egy-két hópehely finoman az arcomra hullt. Mégsem lesz fekete karácsony. – Másoknak.

Visszaléptem a lakásba becsukni a nyitva hagyott ablakokat. A döbbenet erejével vettem észre, hogy az ablakpárkányon két tányér van. Az egyiken rántott hal majonézes krumplival, a másikon diós és mákos bejgli.

Mindannyian ismerjük a krisztusi csodatételt, amikor a Mester hatalmas tömeget tudott három hallal és öt kenyérrel úgy megelégíteni, hogy a végén még maradt tizenkét kosár kenyér, illetve hal. Nemcsak bőségesen elég volt az általa fölkínált mennyiség, de aki e táplálékból evett, bőségesen megelégíttetett. Éhségérzetét nem csak pillanatnyilag tompítva, hanem táplálékot kapott a későbbiek folyamára is. Tehát a megmaradt hal- és kenyérmennyiség nemcsak azt jelenti, hogy erre már nem volt szükség, hanem azt is, hogy ehhez a táplálékhoz bármikor hozzá lehet nyúlni.

A tányér hal láttán teljesen összeroskadtam. Eleredtek a könnyeim. Ennél direktebb, egyértelműbb jelzést nem kaphattam a krisztusi jelenlétről, a krisztusi segítségről. Furcsa, hogy az állandó krisztusi jelenlétet csak akkor vesszük észre, ha a legmélyebb gödörbe kerülünk, ha már minden veszve van, ha már mindent föladtunk. A karácsony és a tányér halajándék (mint utolsó vacsora) közötti kapcsolat teljesen evidens. Nem észrevenni ezt az összekapcsolódást a legnagyobb balgaság lett volna. Épp az időzítés miatt: mivel nemcsak karácsonyról, nemcsak halról volt szó, hanem egy öngyilkosságra való készülődésről is.

Milyen egyszerű lefogni az ember kezeit, megfékezni sötét gondolatait, új reményt adva életre késztetni Jézus Krisztus módján! Nem szükséges az ezerszer megunt dumákat hallgatni, erőszakosan sem kell az embert eltávolítani az alkoholtól, egyszerűen oda kell rakni egy tányér halat. A megfelelő időben.

Számomra ez a rántott hal nem is táplálék volt elsősorban fiziológiai értelemben, hanem lelki, és szellemi muníció az elkövetkezendőkre. S mint ahogyan az előbb említettem, hogy a megmaradt kosárnyi hal és kenyér az örök éhségérzet megszűntéhez vezethet, ugyanúgy kaptam én ezen a halas tányérkán egy egész életre való lelki táplálékot. Mindezek mellett sikerült kialakulnia a krisztusi jelenlét és köztem egy olyan szoros kapcsolatnak, melynek még a halál sem vethet véget, hiszen az igazi nagy egyesülés a Mesterrel majd akkor jön el. Akkor kapja meg ez a fiúi kapcsolat a felbonthatatlan pecsétjét.

Hosszas ima után, mely első ledöbbenésemet követte, tiszta abrosszal megterítettem az asztalt, és elfogyasztottam a nekem szánt táplálékot."

Albert György ezután még csaknem kilenc évet élt, 2013-ban hunyt el. Hogy földi életében mit tapasztalt meg azután a bizonyos karácsony után, arról özvegyét, Albert Gabriellát kérdeztük. Őt telefonon értük el.

„Abban az időben, amikor ez történt, külön laktunk Gyurival, hiszen elváltunk, és ő albérletbe költözött. A lányaink Németországban éltek már akkor. A válásunk után vakációidőben hol ő ment hozzájuk, hol én. Emlékszem, hogy azon a karácsonyon is felhívtuk telefonon Gyurit a lányoméktól, és mondtam is neki, hogy minden olyan jó és szép, csak te hiányzol. Később aztán lelkiismeret-furdalásom volt: lehet, hogy nem kellett volna ezt mondanom, mert akár ez is rátehetett egy lapáttal arra, ami miatt Gyuri el akart menekülni az életből.”

Gabika már addig is igyekezett megtenni, amit tudott, egyszer-egyszer meghívta ebédre a volt férjét. „Ezek mindig rövid látogatások voltak, Gyuri mindig sietett. Utólag mondta, hogy azért, mert úgy érezte, ő már nem tartozik ide, túl rendezett minden. A barátai is lemorzsolódtak, ami nem csoda, hiszen az ital modortalanná tette. Menekült, és azon a karácsonyon is csak menekülni akart.”

Az ablakpárkányon talált ünnepi ételek láttán – a hal miatt is – a férfi felismerte, hogy Isten nyúlt utána. „Ez a gesztus nemcsak mélyen megérintette, de nagyban hozzájárult a megtéréséhez, ami fokozatosan bontakozott ki. 2006-ban el is ment egy biatorbágyi férfi csendeshétre, és elmondta nekem, hogy ott személyes beszélgetést kért egy lelkigondozótól. Vagy két órán keresztül tartott, míg elbeszélte az életét, és a bűneit letette Jézus keresztjéhez. Azt mondta, még csak nem is imádkozott azért, hogy Isten szabadítsa meg az italtól. Csak napok múlva döbbent rá, hogy ma sem ment kocsmába. Teljesen elmúlt az ital iránti sóvárgása. A könyvespolcára sokáig ki is volt téve az az Ige, hogy az Úré a szabadítás.”

Később kettejük kapcsolatuk is helyreállt. „A volt férjem a megtérése után teljesen megváltozott. Úgy éreztem, visszakaptam a régi Gyurit, akit ismertem, és akit megszerettem. 2007-ben visszaköltözött hozzám, a régi lakásunkba. Az ő irányításával felújítottuk, és Istentől kaptunk még öt boldog évet a halála előtt. Szeretetben, békességben éltünk, egyetlen hangos szó nem volt közöttünk. Együtt imádkoztunk, együtt jártunk gyülekezetbe is.”

Albert György zenét szerzett, megtérése utáni művei mind Isten szeretetéről szólnak. Kántorizált a Monor-Nagytemplomi Református Gyülekezetben is. Ezt a szolgálatot ma Gabriella látja el, aki zongoratanárként máig aktív. Férjével megszakításokkal ugyan, de 46 évig éltek együtt. „Mindig visszatértünk egymáshoz, és most is szeretem nagyon. Hálás vagyok azért, hogy Jézus kezébe tette az életét, és így ment el. Tudom, hova ment, és hogy majd újra találkozni fogunk.”

„De a remény sohasem meghaló,/ ha az utolsó szalmaszál/ abból a jászolból való.”

Nagy Gáspár sorai ihletéséből Albert György Pál énekkari művet komponált, amit azóta Németországban és Amerikában is énekelnek.

Nagy Gáspár:
Jegyezvén szalmaszállal

– … mindig és mindig:
bűnökben édesült, iramult napok
habjaiban fuldokló emberek,
egy szalmaszállal, tudjátok-e?
talán a menthetetlent mentitek.

– … kívül és belül:
poklosan örvényült, háborult világ,
de a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!

Nagyné Kele Márta és Albert György Pál visszaemlékezései a Monor-Nagytemplomi Református Gyülekezet lapjában, A csend szavai 2015 karácsonyi számában jelentek meg először.

Szerkesztette: Jakus Ágnes