Segít, hogy ezeket mondja. Persze, ettől még nem tudom, hogy ténylegesen mire vállalkoztam. Érzem, hogy gyorsabban dobog a szívem. Régóta szerettem volna ezt a falat megmászni. Inspirál a kihívás, amit magában rejt. Ráakasztom a beülő mindkét karabinerét a drótkötélre és elkezdek mászni. Keresem a kapaszkodót a kezemnek, a lábamnak. Hol a kötélen, hol a sziklán találok fogást. Izomból dolgozom. Van, ahol teletalppal támasztom magam, máshol éppen csak lábujjhegyen.

A békesség útján
Elérkezem az első csatolási ponthoz, ahol egyesével át kell csatolnom a karabinereket a következő szakaszra. Beakasztom a pihenő karabinert és kidőlök a sziklán, hogy lerázhassam kicsit a kezem. Jó itt lógni, alattam még csak pár méteres a mélység. Szusszanok és összeszedem az erőmet. Most jön a neheze: a szikla íve kifelé, felém hajlik, szinte az arcomat súrolja. Lábból kell dolgoznom és felfelé tolnom magam. Felfelé húzom magam kézzel és tolom lábbal. Nehezen megy, fáradok. Mászom tovább, de érzem, kevés volt az erő. A lábam lecsúszik a szikláról, a kezem lejjebb csúszik a kötélen: nem tudom tartani magam. Egész testtel nekiütközöm a szilafalnak. Váratlanul ér. Érzem, hogy ég a bőröm, ahol lenyúzódott a térdemnél és tenyeremnél. Fáj az oldalam is. Megpróbálok nem pánikolni, pedig ez a legnehezebb most. Nem a fájdalomra és a veszélyre figyelni, nem arra, hogy mennyi van még hátra, és hogy lesz-e elég erőm végigcsinálni. Hanem a megoldásra fókuszálni. A jelenben maradni. Nem tudok leesni – mondom a bennem élő, ösztönös félelmemnek. Sikerül megállítanom a csúszást.

Próbálj egy kiálló helyet keresni a lábadnak, ahonnan tovább tudsz lépni! – kiáltja lentről a kísérőm. Találok egy jobb helyet a lábamnak a sziklán, jobbat, mint ahol az előbb volt. Majd karból húzom magam a kötélbe kapaszkodva. Mindent beleadok. Megvan, sikerült. A kísérőm továbbra is biztat. A nehezén már túl vagyok. Öröm tölt el. Inspirál, hogy átléptem a holtponton. Folytatom a mászást. Kapaszkodom, tartom magam a lábammal, most nagyon érzem a karomban, a lábamban, a hasamban dolgozó izmokat. Majd egyre könnyebbek lesznek a mozdulatok. A vége szinte csak séta. Felérek a szikla tetejére. Kifújom magam. Visszanézek. Jó látni az utat, amit megtettem. A visszacsúszással együtt. Jó itt állni a megtett út felett.

„…hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára.” (Lukács 1,79b)

Ha valaki megkérdezné, van-e kedvenc napom az év során, késlekedés nélkül válaszolnám: igen, a szilveszter napja. Minden évben. Az év utolsó napja a visszanézés, a megtett út felett érzett öröm napja. Ezen a napon óhatatlanul is elemezzük a mögöttünk álló évet. Talán sorra vesszük, mi történt velünk, mi volt az év során a jó, és mi a rossz. Sikerek és mulasztások. Ha az év elején listát írtunk magunk számára, vagy újévi fogadalmat tettünk, talán megnézzük, mi valósult meg a kitűzött tervekből.

Egymásnak ajándékai
Fellapozom a határidőnaplómat. 2018. Végignézem az évemet: munkanapokat és szüneteket, családi eseményeket és baráti találkozásokat, utazásokat, kirándulásokat, születésnapokat. Gazdag év, gazdag kapcsolatok. Mennyit tettem meg értük? Újakért és régiekért? Öröm mellett látom a csalódást, megbántottságot és megbántást, a mulasztást is. Dinamika, lüktetés van. Megőrzöm a mélyre vésődött mondatokat egy-egy beszélgetésből és a közösen átélt élményeket, mint a zsebet, kezet melegítő gesztenyéket a télikabát zsebében. Átmelegítenek, erőt adnak az út folytatásához. Öröm tölt el. Hálás vagyok az átélt élményekért és a nehéz pillanatokért is. Eltölt a szilveszteri érzés: otthon vagyok a saját életemben. Meglátom, hogy visszavonhatatlan ajándék minden egyes nap. Ajándék a kapott idő és ajándék a test, amiben ezt megélhetem. Az is, ahogyan ez a test működik, a részei, a szervei, a sejtjei egymáshoz kapcsolódása, összefonódása. Eszembe jut, hogy egymás életében is így kellene lennünk. Egymást támogatva. Hogy ez olyan lehetőség, amivel egyszerűen jó élni. Felfogom: egymásnak ajándékozott bennünket a Teremtő.

Az év utolsó napján fokozottan érzem: szembesülhetek saját magammal. Ez kivételes lehetőség. Szilveszter napján megérint a végességem és a körülöttem lévő világ törékenysége. A saját létem törékenysége. Éppen ezért hálás vagyok a Gondviselésért, ami megtartott, mint a drótkötél a vasalt úton. Megvédett, hogy ne essek le.

Isten az életemben
Július végén részt vettem a Művészetek Völgye fesztivál keretében a Református udvar Képtelen Kertjének egyik művészeti programján. Az alkalom vezetői megkérdezték a résztvevőket, hogy milyennek látják Isten jelenlétét az életünkben, és ha ezt egy természetből vett képpel ki is kellene fejezni, mi volna az. Az én válaszom a víz volt. Számomra a víz, annak tulajdonságai és a vízben lét adja vissza leginkább Isten gondviselését. Ahogyan körbevesz, átölel minden oldalról, lendít, fenntart, benne mozoghatok. Áramlás.
De ha nem természetből vett képpel kell megragadni, akkor Istent úgy látom, ahogy éppen egy csodaszép szőnyeget sző. Mint egy művész. Tervezett módon, különleges mozdulatokkal. Talán Reményik Sándor verse miatt van ez a kép bennem.

„A világ Isten-szőtte szőnyeg, 
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha – legszebb perceinkben –
A színéből is – valamit."

Örömmel tölt el, hogy ennek a történet-szőnyegnek egy szála lehet a saját kis életem is. Többnyire nem értem a fájdalmas szálvezetést, a mintakészítés folyamata legtöbbször irracionálisnak hat. Néha viszont Isten megengedi, hogy rálássak arra, ebben a szőnyeg-folyamban hogyan kapcsolódnak egymáshoz a dolgok, mi miért történik. A szilveszter egy ilyen kivételes alkalom. A kusza szálak mintává állnak össze. Az életeink egymáshoz kapcsolódnak vagy éppen eltávolodnak egymástól, mint a szőnyeg szálai. Hálás vagyok, hogy láthatom ezt. Hálás vagyok, hogy nem idegen, hanem nagyon is közeli most a saját életem. A visszacsúszásokkal és az ezzel járó sérülésekkel együtt. Ajándék, hogy a mesterműként megalkotott világot felfoghatom egy bizonyos szinten. Hálás vagyok a Szeretetért. Hogy ez ennyire személyes tud lenni. Hogy elfogad feltétel nélkül. Bár ez néha még megrémiszt. De ilyenkor jobban el tudom fogadni.

Karácsony után vagyunk. Eltelt az ünnep, szusszanunk, de még nem kezdtünk bele valami újba. Szünet van. Az év utolsó napján mindennek éles kontúrja lesz körülöttem: a fáknak, a házaknak, a tájnak. Minden csak a jelenben létezik. Én is. Ebben a légkörben új rend születik. Talán nem is új, inkább a helyükre kerülnek a dolgok. Bennem. Vissza a maguk fontosságába. Béke van és ezzel a békével tudok kapcsolódni Istenhez, a világhoz és önmagamhoz is. Más illata van a levegőnek.

Szilveszter napján távlatból látom az életemet

És közelről nézhetem a részleteket is

Van időm

Közel van az életem

Megbocsátok magamnak is

Megadom magam a Szeretetnek

Elengedek

Jelen vagyok

Kirmer Anna