Csak egy szót adj

Érdekes, hogy egy nagyon is hétköznapi történet vitt engem közelebb Pünkösd üzenetéhez. Semmi bibliai, még csak ünnepi elem sincsen benne. Mégis, elvezetett engem az őszinte imádsághoz. Ahhoz, hogy imádságom valódiságán és mélységén gondolkodjam. Elvitt arra a helyre, hogy őszintén feltegyem a kérdést: mit jelent számomra a kapcsolódás. Emberekkel, önmagammal, életem történéseivel, érzelmeimmel és gondolataimmal, és Istennel. Ehhez segített engem közelebb az egész kialakult helyzet lehetetlensége, mindaz, amit ki nem állhattam benne.

Történt az, hogy valaki, aki nagyon fontos a számomra, egy megjegyzésével, írásban, megbántott. Ahogy ígértem, ez egy teljesen jelentéktelen, ám nagyon modern történet lesz. Ma szinte mindannyian élünk a közösségi média nyújtotta lehetőségekkel, és ezt mindenki őszinte megítélésére bízom, hogy mennyire találja ezt a viszonyt függőségének.

Nyitva a chat ablak, és a jelzés szerint a számomra fontos személy éppen „on line” van. Percek telnek el, hogy az üres fehér mezőre bámulok, és várom, hogy valamerre mozduljon a helyzet.

Írtam, és ő írt. Egy szót küldtem, majd ő felelt rá egy másikat. Egyszer csak valami bántó mondat érkezett. Harag, düh, és tehetetlenség öntött el, nagyon hamar. Megírtam neki, hogy most nagyon eltalált. Azt írta rá: „Igazad van, sajnálom.”

Megkérdeztem: Sablonos. Ezt komolyan gondolod, vagy csak úgy mondod?

Azt válaszolta erre: Őszintén? Most nem megyek ebbe bele. Máskor majd megbeszéljük.

Mindennek a buta, suta, értelmetlen, mégis valósan fájó valósága tülekedett elém, amikor hazaérve leültem a fotelbe, és valami imádság-félét próbáltam mondani. Egy cél volt: a fájdalomcsillapítás. A kapcsolódás és a valódi konfliktus-rendezés kudarca mély csalódottsággal töltött el. Magát a kapcsolódást is megkérdőjeleztem benne: van-e értelme, és ezzel az összezörrenéssel vajon vége szakad-e.  

Összekulcsoltam a kezeimet, és elkezdtem az ismert mondatokkal imádkozni, talán valami „Mi Atyánk” is elhangzott. De a szívem sokkal hangosabban dörömbölt annál, benne telve sérelmekkel és felháborodással, mintsem figyelni tudtam volna.

Imádkozni próbáltam – és azt vettem észre, hogy a saját hangomat, az én kifakult, megbántott és szomorú hangomat figyelem. A hangomat, ahogyan a szavakat formálom, ahogyan próbálok valamit megfogalmazni. Mindezt kívülről hallgattam, elcsodálkozva azon, hogy belőlem jönnek ezek a szavak. És hogy teljesen értelmetlenek. Aki hallgatna engem, talán rájönne arra hamar, hogy imádságot próbálok mondani. De nem voltam benne jelen.

És ahogy így magamat hallgattam, arra jöttem rá, hogy az imádságom most csak annyi tud lenni: „Még csak megszólalni sem tudok. Nem tudok mit mondani. Mérges vagyok. Nagyon. Segíts.”

Eszembe jutott egy másik élethelyzet még évekkel ezelőtt, amikor több olyan esemény történt, amely így együtt, egy nagy esemény-lavinába rendeződve, tényleg alapjaiban megrendített. Olyannyira, hogy arra értelmes módon, szavakkal, vagy bármilyen racionális magyarázattal nagyon nehéz volt reagálni. Teljesen az ésszerűségen kívül állt az egész. Ott nem nagyon lehetett sok okosságot mondani. Ott éreztem azt, hogy még az imát is „ellopták” tőlem. Tél volt, és arra a nyugalomra emlékszem, ahogyan a zúzmarás ágakat, az alvó fákat néztem a határban. Sírtam és lélegeztem. Látszott a párája, a hője annak, hogy élek. Gyász volt. Mély, szavakon túli gyász, a veszteség teljes áramában megmerítkezve. Érdekes módon a leggazdagabb, legtöbb jelentéssel teli időszak volt az életemben, most már elmondhatom. És azért tudok erről bátran, nyíltan írni, mert innentől kezdve döbbenetes fordulatot vett az életem, és olyan „élet-valódiságot” kaptam, amelyet azelőtt nem ismertem.

Jálics atya (jezsuita író, lelkigyakorlat-vezető, szerzetes) azt írja az imádságról, hogy „A találkozás Istennel nem csupán emberi erőfeszítés, mert az Isten megelőzi és fenntartja.” És boldognak mondhatom magam, mert akkor tényleg tartósan abban az állapotban éltem, amikor – bár én nem tudtam menni se előre, se hátra –, de az Isten konkrét, valós lépéseket tett  felém. Volt terve. Gyakran találkozom a közösségi médiában szép háttér előtt tetszetős betűstílussal elhelyezett motivációs üzenetekkel. Én is posztolok ilyeneket. Mindazonáltal elmondhatom, hogy TÉNYLEG volt terve! Adj nekem egy papírt meg egy tollat, és írok egy listát arról, hogy mi mindent mozdított meg azért, hogy mindazt a sok jót megtapasztaljam, amelyet ajándékba kaptam. Dicsérjük az okos-kütyüket, telefonokat és tévéket, hogy milyen „okosak”. Minden ’smart’ és intelligens technológia. Nos, a jó hír az, hogy itt tényleg mindezeken felül álló, még okosabb, még intelligensebb, még smartabb Valaki áll.

Az egyik legkedvesebb regényem jut eszembe, amely az első betűtől kezdve az utolsóig a kegyelem megejtő vallomása, amikor Medve Gábor a katonai alreáliskola kápolnájában ezt éli meg imádságában:

Mindazonáltal a lelke mélyén nem várta, hogy segítsen rajta az a kétségbeesett imádkozásféle, s nem is volt meglepve, ahogy teltek a napok, és nem történt semmi. Nem haragudott Istenre. Valószínű volt, hogy másképp lesz ez, nem az ő feje szerint. De hogy valami lesz, afelől sohasem volt kétsége.”

Egy ideje már ezt az érdekes érzést is észreveszem az Istenhez való közeledéseimben. Ott voltak, valósan, kétségek és megkérdőjelezések formájában: mi van, ha én most csak itt magamban beszélek? Kinek mondom én ezeket? Ha segítséget hívok, kinek mondom, hogy jöjjön? Kinek mondok köszönetet? Valószínűleg többünk járt már abban a helyzetben, hogy szinte épeszűségének hitelét feszegették ezek a találgatások: „Most komolyan, mi különböztet meg engem attól, aki csak magában úgy beszélget, kifelé az üres semmibe?”

Írnak több szakterületek neves képviselői a közösségi média szerepéről az emberi kapcsolatainkban. Ha ez a cikkem megjelenik a parokia.hu felületén, talán van esély arra, hogy kap a kedves Olvasótól egy lájkot. Én megírtam, a kedves szerkesztőség meg megosztotta. Önök lájkolják, de ezt tényleg Önökre bízom.

Ilyenkor tényleg felmerül bennem a kérdés, hogy komolyan: miben bízunk? Van-e biztos, valós tudásunk arról, hogy a szavunk nem a pusztába kiált, hanem megérkezik valahová? A közösségi médiáról mindig van egy olyan élményem, mintha kifelé, a ködbe, valami furcsa nemtelen mezőbe küldeném ki a tartalmakat. Arctalan, névtelen, olyan megfoghatatlan. Írunk és posztolunk, próbálunk kifejezni, valamit megmutatni magunkból – és próbálunk kommunikálni. Közeledni talán? Talán szeretnénk kapcsolódni? Talán hogy ne legyünk olyan egyedül? Talán hogy valahonnan visszaérkezzen a hang, hogy igen, a hangunk, az üzenetünk célba ért, megérkezett? Talált valakit, mint ahogyan azt a nagy nemzetközi űrkutató-állomások, folyamatosan pásztázva a nagy fekete űrt, remélik? Mint amikor mi éjszaka felkelve, a konyhába indulva egy pohár vízért, vakon tapogatva reméljük – és keressük a kiutat, mígnem utunkat állja egy kiálló fotelláb, és jól megütjük magunkat?

A kapcsolódás, a találkozás reménye – hatalmas tereket mozgat meg bennünk. Már a találkozás valószínűségéért is sok mindent teszünk. Reméljük, hátha most sikerül. Hátha most őszintén tudunk beszélni. Hátha majd most elérünk egymáshoz. Hátha majd most valami változik.

Pünkösdre készülődve, az Apostolok cselekedeteinél ütöttem fel a Bibliát, hiszen ebben a könyvben található meg a történet a Szentlélek eljöveteléről. És rögtön megakadt a szemem ennek a pünkösdi ünnepi térnek az egyik leírásán, a sánta koldus meggyógyításáról (ApCsel 3:1-10)

Péter Jánossal együtt rátekintett, és így szólt hozzá: „Nézz ránk!” Erre rájuk emelte tekintetét abban a reményben, hogy kap tőlük valamit. Péter azonban ezt mondta neki: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A názáreti Jézus Krisztus nevében állj fel és járj.” Jobb kezénél fogva fölsegítette, mire annak nyomban erő szállt a lábába és bokájába. Egy ugrással talpon volt, és tudott járni.”

Néha az igazság a legtöbb, talán az egyetlen tulajdonunk, amit oda tudunk adni. És talán az imádságunkra is igaz ez: annak beismerése, hogy nem találjuk a szavakat, hogy éppen elvesztettük a tüzet, a szándékot, és talán a vágyat is az imádságra. Beismerése annak, hogy mennyiszer mondtunk már el szavakat úgy, hogy szívünk mélyén nem vártunk semmit, sőt nem is hittünk abban, hogy célba talál az, amit mondani akarunk. Megfordult-e már a fejünkben az, hogy Istent érdekli az, ahogyan mi éppen vagyunk? Állapotaink, és engedjétek meg, hogy ezt a szót használjam, a mi „leledzéseink is”? Vak vágányaink, holt pályáink, ihlet nélküli, üres napjaink? Én az Evangéliumokban folyamatosan olyan történeteket látok, ahol Valaki szenvedélyesen érdeklődik a Másik iránt. Talán tényleg adhatjuk azt, amink van. Kezdhetjük-e így az imánkat: „Amim van, neked adom.” És talán pont emiatt a közvetlenség miatt a mi lábunkba és bokánkba is erő szállhat, és képesek lennénk járni.

Jálics atya azt is írja, álljon itt ez vigaszunkként: „Akkor megváltoztatom magatartásomat, és komolyan akarok az Úrral beszélni. Megmondom neki, hogy az imában nem találok semmi örömet, nem érzem, hogy miért dicsérjem, de nem tudom az okát, és azt sem, hogy miért tűnik fel oly távolinak. … Ez kitűnő ima, mert őszinte, és megmondom az igazat. Az Istennek mindig meg lehet mondani az igazat.”

Ha kérdezel, el tudom mondani, hogy hol és hogyan láttam Őt megjelenni az élettörténem mentén. És még így is nagyon keveset tudok. Arról, hogy a mostani helyzetemben hogyan fog segíteni, mi mindenre fog rámutatni, fogalmam sincs. Ki fog derülni, ebben bízom. Talán amiben most megkapaszkodom, az a valaha volt legerősebb evangéliumi mondatok egyike, amelynek hihetetlen nagy ereje van: „Az Igazság szabaddá tesz.” János 8:32

És szeretem ezt a nyitottságát. Nem a nagy magasztos igazságok, meg a szeretet igazsága csak. Nem a hit és a megingathatatlan remény igazsága. Hanem a kudarc, a felsülés, a csalódottság igazsága is. A sérülés igazsága, meg a kereszté, hogy ez a minta ott húzódik mindannyiunk életén keresztül. Olykor meg a féltékenység igazsága. A csökkentértékűség és a szégyen szinte hordozhatatlannak tűnő igazsága. Annak a súlyos igazsága, hogy hányan nem hisznek abban, hogy szeretetre méltóak, és megérdemlik azt, hogy boldog kapcsolatokban éljenek. Annak az igazsága, hogy itt vagyok én, felnőtt ember, pünkösd előtt, és néhány szó miatt órák óta elvesztettem a belső békémet, sőt, beesett vállakkal, érezhetően sötét tekintettel bámulom a laptopom szerkesztőjében villogó kurzort, hogy megosszam Veletek a gondolataimat.

Pilátus lehet, hogy nem érti, hogy miként került a krédóba … és talán a Passió című film érdeme is, hogy nekem abban a jelenetben a római helytartó nagyon szimpatikus szereplővé vált. Engem nagyon megfog ez a mozzanat, amikor Jézus Pilátus színe előtt áll, és az evangéliumi tudósítások alapján hosszasan faggatta őt:

Rendkívül szeretem János evangéliumát, mert ezek a történetek olyanok, mint a gyógyszerek. Innen idézem Jézus és Pilátus beszélgetését: (Jn 18:37-38)

Jézus: „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra.”

Pilátus ezt mondta: „Mi az igazság?”

Figyelitek? Ez rólunk szól. Erről a térről, amikor az igazság felismerhetővé válik. Ugyanis olvassátok el, nem kapunk választ arra, hogy mi az Igazság. Ez joggal mozgathat meg hittudósokat és teológusokat, amikor ezen a versen gondolkodnak. Én azt csodálom ebben a részben, ha lehunyt szemmel magam elé képzelem, hogy ott látok két embert, párbeszédben. Egy olyan helyzetben, ahol eljuthatnak arra a szintre, hogy feltegyék a kérdést: mi az igazság?

Mi a mi igazságunk? Milyen helyzetben vagyunk? Ki vagy Te? Mit akarsz mutatni nekem magadról? – Tudom, hogy ma nagy az online transzparencia, és sokunk élete kisebb-nagyobb százaléka publikussá vált. De gondolok én itt a családok életére, és a párkapcsolatban élőkre. Osztozunk a tereken, a nap 24 óráján, az élet megannyi problémáján. Vajon megállunk-e valaha is, hogy mi a mi igazságunk? Milyen kapcsolatban vagyunk is mi valójában? Mondjuk-e tényleg azt, amit valóban érzünk és gondolunk? Vagy csak a kiégés, a megszokás malmaiban tapossuk együtt az életet, közben tovább sebezve egymást hanyagságunkkal, érdektelenségünkkel, vagy csak az által, hogy nem érdeklődünk sosem igazán egymás felől, kockáztatva, hogy kiderül valami a valóságról? Vajon feltesszük-e ezt a kérdést, amikor végigpörgetünk a közösségi oldalakon, vagy egy lájkkal reagálunk egy megosztott tartalomra, egy meghitt fotóra, egy látszólag gondtalan, felhőtlen alkalomról vagy egy jól sikerült tál ételről … Mi az igazság?

Tényleg ilyen boldogok vagyunk?

Tényleg törődünk egymással?

És tényleg, ha Istenről beszélünk, vagy imádkozunk – ott van-e benne az igazság? Vagy csak morális önigazolásnak, egyfajta pszichés önvédelemnek használjuk fel Őt, vagy kitűnőségünket, felsőbbrendűségünket igazolandó. Súlyos kérdések.

És nehéz elhinni olykor, hogy az igazság, ha őszinték vagyunk önmagunkkal, az ima belső-szobás magányában, amelyről Jézus beszél.

Ehhez társulva szeretnék megosztani még egy gondolatot Jordan B. Peterson-tól, (kanadai klinikai pszichológus, és a Torontóii Egyetem pszichológiai professzora) aki azt írta egy cikkében: „Ha az életed nem az, ami lehetne, akkor próbálj meg igazat mondani. Ha kétségbeesetten kapaszkodsz egy meggyőződésbe, vagy a tagadás szellemében dagonyázol épp, próbálj meg igazat mondani. Ha gyengének és elutasítottnak érzed magad, és kétségbeesett, továbbá összezavarodott vagy, próbálj meg igazat mondani. A Paradicsomban mindenki az igazat mondja. Éppen ezért Paradicsom.”

És ennek az imában, ahogyan Istennel próbálunk kapcsolódni, hatalmas jelentősége van. Helye van benne. A kételynek is helye van. Épp ez a jó hír. Engem más jó hír nem érdekelne. Ha csak a jók, a szépek és az okosok részére szólna… Mi lenne velünk?

A pünkösd, mondják, a nyelveken szólás csodájáról is szól. Arról a rácsodálkozásról, hogy „Hogyan hallja hát őket mindegyikünk a saját anyanyelvén?” (ApCsel 2:8). Talán ez az őszinte szándék ajándéka, talán a közeledés és nyitás szándékának az áldása, hogy újból és újból megpróbálunk őszinték lenni magunkhoz, Istenhez, és azokhoz, akikkel ezer szállal kapcsolódunk. Felelősséget vállalni az igazságunkért, ami éppen velünk történik. Persze ez nem azt jelenti, hogy bántók vagyunk, vagy felégetjük magunk körül a világot, halomra sebezve azt, akit érünk. A pünkösdi láng más lehet. Az élet megerősítéséről szól. Az emberek, a párok, a barátok, családok és közösségek összehozásáról, közelítéséről. Arról az izzásról és elevenségről szól, amely a minket összetartó kötelékek megújulását, frissességét szolgálja.

Ahogyan engem bántott az, hogy a számomra nagyon fontos Valaki elzárkózott tőlem, szavaival megbántott, „megégetett”, majd visszalépésével egy furcsa elszigeteltségi hangulatot ébresztett bennem … talán Isten is érezhetné így velünk kapcsolatban, ha csak néhány sablon szöveget küldünk neki fel az ima-chaten.

A sok, nyelveken szóló között talán érdemes megízlelnünk azt, ha csak egy szó vagy csak maga a csend jelenti az imánkat.

Végezetül egy számomra nagyon kedves dalt ajánlok az Olvasóknak. Sokunk egyik kedves zeneszerzője és énekese, Cseh Tamás dalát küldöm szeretettel mindenkinek a gyönyörű hangú Sebestyén Márta és a rendkívül tehetséges Szent Efrém Férfikar előadásában.

Szabó Dóra

Sebestyén Márta és a Szent Efrém Kórus - Ima/Pray (Cseh Tamás)