Távoli rokonaim mesélték a múltkoriban, hogy volt egy, a Zsil völgyéből székely hazájába végül hazakerült valamikori bányász, Jóka bá’-nak hívták, Erdőszentgyörgyön született talán. Mások esküsznek arra, hogy Sepsiszentgyörgyön, az öregek mindenképp úgy emlékeztek rá, hogy Dél-Erdélyből, az aninószai bányásztelepülésről a bécsi döntés után Csíkba szökött át, és azt mesélték róla, hogy ott kedvtelésből – és mert meg akart élni valami becsületes munkából – órákat kezdett javítani. Senki nem emlékszik rá, kitől lopta ezt a mesterséget. A rossz nyelvek szerint tán két órás is haragudott rá, mert féltek, elveszi a kenyerüket. Pedig pár évvel később, a kommunizmus alatt arra kényszerült, hogy újra bányászként dolgozzon a közeli Balánbányán. A nála tanulni vágyó ifjak közül gondosan négyet választott ki magának, akik az órásmesterség elsajátítása miatt keresték ugyan fel, de kíváncsiak voltak az öreg bibliás bölcsességére is.

Pár évvel később az egyik teológiára ment, híres lelkipásztor lett belőle, bár a többi is – különleges adottságú ifjú lévén – továbbtanult, ki főgondnok, ki presbiter lett ott, abban a gyülekezetben aztán, ahova az élet sodorta. Volt aki Jóka bá’ tanítványaiként emlegette őket, de ez ellen az öreg folyvást tiltakozott, ezek nem az én inasaim, inkább Jézus tanítványai, mondogatta bajszát pödörgetve és hamiskásan hunyorogva. 

1945 januárjában azonban, mikor az esperes arra járt vizitációban, és hallott az istenes öregről és hűséges inasairól, kíváncsiságból bekopogott hozzá. Elbeszélgettek, majd megmustrálgatta az órajavítás kisebb-nagyobb belső titkát, ahogy ott elmagyarázgatták neki. Valami nagyon megfogta ebben az emberben, mert azután valahányszor Csíkban járt, meglátogatta. Kedves barátság alakult ki köztük, hol az örökmozgó lehetőségénél kötöttek ki, az órák titkait firtatva, hol pedig finoman teologizáltak is, egymást faggatva-ugratva. Lassan a négy ifjú is bemerészkedett ezekbe a különleges beszélgetésekbe. Tény, hogy az esperes úr csodálatára, állták a sarat.

Egy öreg csíki ezermester, aki eleinte templomkerülő hírében állott, de majd Krisztus komoly követője lett, pusztán amiatt, hogy évekig figyelte ezt a különös társaságot és az ifjak rendhagyóan szelíd életvitelét, a sok bicskás hasonszőrű társuk között, nem sokkal a halála előtt mesélte el nekem a következő esetet Jóka bá’-ról, „inasairól” és a nagy tekintélynek örvendő esperesről:

Egy ilyen látogatás vége felé, több órás huncut-komoly teologizálás és „ezermesterkedés” után az esperes nagy komolyan a négy ifjúra bökött sorban, és nekiszögezte a kérdést Jóka bá’-nak, a fiúk hallatára:

Azt is mondják, hogy a legközelebbi papi értekezleten egy vita kapcsán, amikor arra panaszkodtak a lelkipásztorok, hogy bizony nincs elég lelki munkatársuk, még a presbiterek körében is alig találnak, az esperes felszólalt és elmondta nekik ezt az esetet, de valahogy mégis kevesen látszottak megérteni a tudós papok közül, hogy esperesük miről is beszél.

Pedig a jövő református egyházában – akárcsak valamikor annak reformációs múltjában is, ez már többször meg is történt – csak azokban és azok által fog tovább élni az egyház, akik így „gyűjtenek inasokat” maguk köré („és amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek.” 2 Tim 2,2).
Pál apostol emiatt ügyelt gondosan arra, hogy Tituszt és Timótheust „fiaiként” vegye maga mellé, majd hagyta, hogy a tanítványság útján azok mellette inaskodjanak.
Mert akinek nem volt költői túlzás apostol létére magát hívő alázattal „a bűnösök közül elsőnek” (1 Tim 1,15) nevezni, az azt is tudta, hogy nincs többé individuális identitás a Krisztus Testében, hanem bizony csak egymás tagjaiként lehet hiteles krisztusi identitásunk.
Csak közösségi identitás lehetséges, Krisztusban az egyénieskedősnek leáldoztatott. Ez most aktuális!
És mindez mégis lehetséges, ha a magát legkisebbnek látó (1 Kor 15,8-11) elismeri, hogy nálánál nagyobb tanítványtársakra van szüksége ahhoz, hogy azok „inasai” legyenek és így ő is „önazonos mester” maradhasson. Az inas pedig, ha hitben nagykorú lesz: „nem feljebbvaló a mesterénél, sem a szolga az uránál.
Elég a tanítványnak, hogy olyanná legyen, mint a mestere, és a szolgának, mint az ura.” (Máté 10,24-25)

Horváth Levente
református lelkész