„Minden szentnek van múltja. És minden bűnösnek van jövője."
ismeretlen
Felháborodás-barométer
Képes vagyok-e a történelmi sérelmek súlyát úgy megítélni, hogy közben tudom, honnan nézem? – teszi fel a kérdést esszéjében Földesi Barnabás festőművész. Szelíd tükröt tart nekünk, reformátusoknak, hiszen ő maga kisegyházi háttérből indult, számolva sebzettségével, mégsem a sértettség hangján szólal meg. Egyetemes és sajátosan magyar jelenségek mögött húzódó működésmódokra világít rá, a felháborodásaink mögött rejlő szükségletekre az Igében keresve a választ. Az alábbiakban az ő írását közöljük.
Szabados Ádámnak az ügynökakták nyilvánosságra hozataláról írt bejegyzése indított el bennem egy gondolatmenetet, ami végül eltávolodott a konkrét ügytől, és általánosabb tanulságokkal szolgált számomra. Ádám a megfigyeltek és megfigyelők összekeverése miatti felháborodásának adott hangot, és ezt érthető érvekkel támasztotta alá. Én is hiányosnak, egyoldalúnak és torzítónak érzem ezt a megoldást, és az írásban megfogalmazott aggályok jelentős részében osztozom.
Eszembe jutott egy másik, korábbi felháborodás is. Amikor 2014-ben felállították a Szabadság téren a német megszállás áldozatainak emlékművét, hónapokon át tiltakoztak ellene. A bírálók szerint az emlékmű azt a benyomást kelti, mintha Magyarország csupán áldozata lett volna a német megszállásnak, és elhomályosítja a magyar állam felelősségét a holokausztban. A kormány ezzel szemben a megszállás áldozataira való emlékezést hangsúlyozta. A tiltakozásban nemcsak baloldaliak vettek részt, de az ügy különösen erősen érintette az üldözöttek emlékét őrző közösségeket.
A két ügy történelmileg és erkölcsileg nem azonos. Mégis van bennük egy közös szerkezet: egy jelenkori döntés évtizedekkel korábbi forradásokat nyit újra. Az egyik esetben a Horthy-korszak üldözöttjeinek emlékezete, a másikban a kommunista állambiztonság megfigyeltjeinek méltósága kerül veszélybe. A mai cselekedet megítélése összekapcsolódik a régi fájdalommal.
Közben feltűnt valami magamon. Miközben mindkét felháborodás erkölcsi érveit megértettem, egyik ügy sem váltott ki belőlem elemi indulatot. Vajon baj van velem? Erkölcsi érzéketlenség, ha nem háborodom fel eléggé akár az egyik, akár a másik ügyben? Egyáltalán ki dönti el, mennyi az elég?
Létezik valamiféle felháborodás-barométer? Miért van, hogy ugyanazt a bűnt két ember egyformán elítéli, mégis egészen más érzelmi intenzitással reagál rá?
Mire jutottam?
Úgy sejtem, minden felháborodásunknak legalább három összetevője van: morális, szocializációs és alkati. Nehéz ezt a három szólamot egy nagy kórusban szétválasztani, pedig nagyon hasznos lenne. Enélkül saját felháborodásunkat könnyen tekintjük erkölcsi tisztánlátásunk bizonyítékának, mások higgadtságát pedig közömbösségnek, holott a morális ítélet csak az egyik szólam, és a társadalmi beágyazottságunknak, valamint az egyéni alkatunknak gyakran nagyobb a hangereje. A barométer valójában egyetlen reakciót mér, a skálájának azonban két szélső értéke van: a túl sok és a túl kevés harag.
Egy kívülállás története
A XX. század története máig velünk él a résztvevőkben, a leszármazottaikban és a nemzedékeken átörökített kulturális emlékezetben. Az egyházat és általában a kereszténységet is átszövi: hol az események formálóiként, hol elszenvedőiként, hol társutasaiként.
A családomban az elmúlt száz év magyar történelme nem elsősorban a nagy politikai szembenállások emlékezeteként öröklődött tovább. Ezért magam, itt a sor végén, sok történelmi haragnak kívülállója vagyok. Mind a Horthy-, mind a Kádár-rendszer mintha a fejünk fölött történt volna meg. Bár a múlt ma is eleven sebei és a megítéléséről szóló viták engem is elérnek, a nagy felháborodások kevésbé ragadnak magukkal. Inkább a lelátóról figyelem az arénából feljövő hangokat.
Ha meg akarom érteni a saját reakciómat vagy annak hiányát, először azt kell megvizsgálnom, milyen sérelmeket, lojalitásokat és politikai reflexeket örököltem – és melyeket nem. A három összetevő közül ez a szocializációs, és ezt tudom a legszemléletesebben megmutatni.
Falusi, paraszti, kisegyházi gyökereim vannak. Ez a háttér egyfajta senkiföldjére helyezett bennünket. Nem voltunk sem föld nélküli zsellérek, sem nagybirtokos parasztok, sem városi polgárok vagy értelmiségiek. Két-három holdas vidéki parasztok voltunk, akik valahogy a nagy politikai törésvonalak radarja alatt maradtak.
Ha zsellérek lettünk volna, Horthy hárommillió koldusának egyikeként talán a szocializmust tekintettük volna a társadalmi felemelkedés lehetőségének. Ha negyven-ötven holdas kulákok, akiktől elvették a földjüket, valószínűleg visszasírtuk volna a Horthy-korszakot. Ha üldözött zsidó családba születtünk volna, a korábbi üldöztetések után talán a kommunisták között kerestünk volna menedéket. Ha arisztokraták, a szocialista rendszer súlyos kárvallottjainak érezhettük volna magunkat. Ezek persze csak elképzelt életutak, nem társadalmi csoportok kötelező politikai reakciói. Mi egyikhez sem tartoztunk. Nem örököltünk különösebben erős politikai lojalitást vagy egyetlen korszakhoz kötődő, meghatározó családi sérelmet, de előnyt sem.
A vidéki, nem értelmiségi háttér kulturálisan is egyfajta burkot jelentett. Gyerekkoromban nem estek a fejemre játék közben sem Wass Albert-, sem Márai-kötetek. Nem nevelték belém családi hagyományként, hogy Széchenyit vagy Kossuthot, József Attilát vagy Pilinszkyt kell választanom.
Ehhez járult a kisegyházi, pünkösdi hátterünk, amely még egy réteggel távolabb helyezett bennünket a politikai és társadalmi fősodortól. Nem úgy határoztuk meg magunkat, hogy vagyunk mi, keresztények, és velünk szemben a kommunisták vagy a jobboldali világ. Sokkal inkább úgy, hogy vagyunk mi, pünkösdiek, és velünk szemben a nagyegyházak, a hivatalos kereszténység.
Falun előbb rekesztettek ki bennünket az ötvenes években a reformátusok, mint az uralkodó politikai osztály. A nagyegyházi kereszténységhez képest szektának számítottunk, így idegen volt számunkra a hagyományos, jobboldali keresztény világ és a baloldali, kommunista rendszer is. Egyik politikai oldal sem képviselt igazán bennünket, és mi sem lettünk egyik oldal szurkolói. Némi ellenszurkolás talán volt bennünk mindkettővel szemben.
Nekem aztán a nagyegyházakkal szembeni averziót felnőttként tudatosan oldanom kellett, és ez a munka máig tart. Gyerekkoromból viszont nem hoztam magammal sem antihorthysta, sem antikommunista behuzalozottságot. Egy pünkösdi hívő túl kicsi volt ahhoz, hogy ezekbe a harcokba beleszóljon, nemhogy oldalt válasszon.
Ez a kívülállás tehát nem a kereszténységemből, hanem elsősorban a származásomból és a neveltetésemből ered. Nem erkölcsi eredmény, hanem adottság, és korántsem jelent elfogulatlanságot. Az oldalválasztás nálam nem politikai, hanem inkább felekezeti természetű volt. Ma is rajtakapom magam, hogy ha egy nagyegyház kerül szóba, előbb jut eszembe, hogyan bántak velünk, mint az, hogy velük hogyan bántak.
Meddig lehet a származással takarózni?
Úgy gondolom, felmentésként nem sokáig. A felnőtté válás felelőssé tesz saját tájékozottságunk és értékítéletünk kialakításában. Ugyanakkor, mint a tapasztalat mutatja, nemcsak a gyerekkor hat egy életen át, hanem a több generáción keresztül felhalmozódott és átörökített kulturális emlékezet is. Ez az önállónak hitt tájékozódásunkat is sokszor kötött pályán tartja, amiről nem is biztos, hogy tudunk.
És van még egy tényező, ami bennünk tartja a saját múltunkat. A gyerekkori impulzusok a gyökereket érik, amelyekből a törzs és az ágak is táplálkoznak; a felnőttkori művelődés viszont inkább az ágak irányát formálja.
Jó, ha erre rálátunk. Első generációs értelmiségiként, a magam történelmi műveltsége révén nem kell széttárt kézzel, tanácstalanul állnom a történelmi múlt és jelen előtt. Kialakult egy véleményem, mindez mégsem rángat úgy érzelmileg, mint azt, akit egyénileg, családilag vagy közösségileg is érint.
Én, akinek a családi múltjában sem a megfigyeltek, sem a megfigyelők története nem meghatározó, mennyit kell, vagy mennyit tudok felvenni ennek a félrement történelmi igazságtételnek a súlyából, fájdalmából?
Három összetevő
A személyes történetem a felháborodás három összetevője közül csak az egyiket szemléltette. Nézzük végig mindhármat részletesebben, és azt, hogyan fonódnak egymásba.
Az első a morális összetevő: maga a bűn, az igazságtalanság, amely okot ad az ítéletre. A felháborodás jogosságát a tett erkölcsi súlya alapján kell megítélni, és sokszor éppen itt vitatkozunk: azon, hogy történt-e vétség, és milyen súlyú. Az eltérő értékítéletek ma, úgy tűnik, jóval széttartóbbak, mint akár ötven évvel ezelőtt, de ennek elemzése egy külön dolgozat témája. Most azonban tegyük fel, hogy az ügyek morális ítéletéhez közös kódot használunk, és abban is egyetértünk, mi helyes és mi helytelen. Ahol – mint a bevezetőben említett egyik példában – összekeverik az áldozatokat a tettesekkel, az önmagában is súlyos igazságtalanság, és ezen joggal lehet felháborodni. De ebből még nem következik, mekkora indulattal élem át az ügyet. Ha a morális ítéletben egyetértünk, az indulat különbségét már a másik két hatásnak kell magyaráznia.
A második a szocializációs összetevő: a családi történetünk, társadalmi helyzetünk, vallási és politikai közegünk, örökölt sérelmeink és lojalitásaink kiélesíthetik vagy elhalványíthatják bennünk egy-egy bűn súlyát. Nem mindegy, melyik társadalmi réteghez, kaszthoz vagy közösséghez tartozunk, és melyikhez tartozik az elkövető vagy az áldozat. A saját közegünk vétkeire könnyebben találhatunk mentő körülményeket, míg egy velünk történelmileg szemben álló csoport bűneit önmagukban, kontextus nélkül vizsgáljuk és különösen erős felháborodást válthatnak ki belőlünk. Ilyenkor már az ítéletünk is torzulhat, nemcsak az indulatunk.
Aki hozzám hasonlóan egyik politikai oldalt sem örökölte, az is odacsapódhat valahová. Néha úgy lesz az emberből politikai szurkoló, ahogy szerelmes lesz, vagy ahogy egyszer csak azon kapja magát, hogy egy klubcsapat veresége elrontja a vasárnapját. Ezek a szerelmek persze el is múlhatnak. De az is lehet, hogy egyszerűen csak tartozni akarok valahová. Előbb odacsapódom, aztán megtanulom, min kell felháborodni. Egy idő után már a tábor régi sebei is úgy fájnak, mintha velem estek volna meg. Valami fantomfájdalom ez.
A harmadik az alkati összetevő: az egyéni természetünk, temperamentumunk és érzelmi érzékenységünk. Vannak, akik könnyen felindulnak egy igazságtalanságon, mások ugyanazt higgadtabban fogadják. Ebben már nem elsősorban az számít, melyik társadalmi csoporthoz tartozunk, hanem az, hogy személy szerint milyenek vagyunk. A rokonszenv és az ellenszenv is aláfűthet az indulatainknak, akár a közösségi hovatartozástól függetlenül. Két testvér ugyanabban a családban nő fel, mégis ugyanazon az ügyön az egyik lángol, a másik vállat von, és mindkettő a másikat tartja furcsának. Az alkat ráadásul erénynek látszik: a higgadt ember könnyen tekinti a nyugalmát bölcsességnek, a lobbanékony pedig a dühét igazságérzetnek.
Az indulat három forrása végül egy mederben egyesül, és az ízeit alig lehet később szétválasztani. Pedig közülük az első mond valamit közvetlenül a bűn súlyáról, a másik kettő inkább az indulat mértékét és irányát szabja meg. Úgy is mondhatnám: a morális alap a nyomás oka a barométerben, a szocializáció és az alkat pedig a műszer érzékenysége; ugyanaz a nyomás az egyiken sípol, a másikon csak gőzölög. Ezért lehet két ember morális ítélete azonos, miközben az érzelmeik nagyon különböznek.
A harag joga
Az indulat ugyanakkor nemcsak torzít, hanem észlel is. Akinek a családja megélte az üldöztetést vagy a megfigyelést, az talán nemcsak erősebben érez, hanem közelebbről is lát: a múlt sérelmei elevenek benne és bármikor előhívhatók. Az ő haragja tehát lehet tudás. Aki távolabb áll, annak ezt a tudást nehezebb megszereznie, hiszen csak kívülről nézheti. Ilyenkor a kívülálló higgadtsága nagyon ünneprontó tud lenni.
A szentek talán képesek arra, hogy természetes kötődéseiktől és alkatuktól függetlenül, tisztán erkölcsi alapon ítéljenek. Mi azonban többnyire nem ilyenek vagyunk. Ezért szabad, lehet, sőt kell is felháborodni, de nem a saját felháborodásunk vizsgálata nélkül. Attól, hogy igazam van abban, amin felháborodom, még nem biztos, hogy következetes vagyok abban, amin nem.
A higgadtság bűne
A régiek a harag hiányát is hibának tartották. Arisztotelész a Nikomakhoszi etikában külön szól arról, ha valaki ott sem haragszik, ahol kellene; a keresztény hagyomány is azt mondja, hogy haragudni szabad, csak vétkezni nem (Ef 4,26). A harag tehát önmagában nem bűn, a hiánya pedig nem erény.
Eddig a skála egyik végéről, a túlzott haragról szóltam, de a barométernek van ellenkező vége is: a harag hiánya. Amikor azt kérdeztem, baj van-e velem, amiért nem háborodom fel eléggé, a válaszom ez: nem baj, de nem is érdem. Bizonyos tőlem távolibb ügyekben a higgadtságom megóv attól, hogy dühös emberré váljak, aki mindenben ellenséget lát. Felmentést viszont nem ad a munka alól. Aki nem hozott magával sebeket, annak nincs nyitva az a természetes út, amelyen mások eljutnak a fájdalomig. Mások fájdalmának átérzéséért tudatosan dolgoznom kell. Nekem munka, hogy sírjak a kulákkal, akitől elvették a földjét; a zsidóval, akit üldöztek; az arisztokratával, aki mindent elvesztett; a kifosztott nagyegyházakkal, amelyektől gyerekkoromban sokkal távolabb álltam; és a megfigyeltekkel. Ezt sem az alkatom, sem a családom nem hozza magával. A Római levél viszont nem azt mondja, hogy azokkal sírjunk, akikkel egy oldalon állunk, hanem hogy a sírókkal (Róm 12,15).
A higgadtságnak saját árnyéka van: a közöny. Aki nyugodt, könnyen hiszi, hogy pártatlan; aki nem háborodik fel, könnyen hiszi, hogy az értékek fölött áll. Pedig a mulasztás is bűn, csak halkabb: nem látszik, nem kiabál, nem posztol, nem lesz aktivista. Ahol a düh elferdíti az ítéletet, ott a közöny elhallgatja. Mindkettő ugyanabból a tévedésből ered: abból, hogy az érzésünket tekintjük mértéknek. Nekem ezért az a kérdésem: kinek a fájdalmát nem érzem, pedig megérdemelné?
Egyforma mérce, nem középen állás
Mindez eddig csak helyzetértékelés volt, és ha úgy tetszik, a haragos és a higgadt ember korrajza. De mit írjunk a vényre? Mit kezdjünk a saját haragunkkal vagy éppen higgadtságunkkal, ha egyik sem feltétlenül erkölcsi bizonyíték?
Egy székely apa esténként ugyanannyi pofont osztott ki mindkét fiának. Napközben nem volt otthon, nem tudhatta, melyikük mennyire volt rossz, ezért biztosra ment. Ugyanannyi pofon mindkettőnek. Igazságos, nem? Csakhogy az egyenlő mérték nem jelent igazságos mérlegelést. Ez a fajta középen állás mindkét fiút demoralizálta. Azt is, aki vétkes volt aznap, és azt is, aki nem. Az azonos mérték nem azonos mérce.
Vagy nézzük egy másik képpel! Az aréna lelátóján ülő néző előbb-utóbb valamelyik félnek kezd szurkolni. De aki nem szurkol, az vajon középen áll? A bíró is kívül áll a küzdelmen, mégsem az a dolga, hogy mindkét félnek ugyanannyi piros lapot osszon ki. Ha az egyik csapat hatszor szabálytalankodik, a másik egyszer sem, a bírónak mind a hat esetben az előbbi ellen kell ítélnie. Nem a két fél között keresi a középutat, hanem egy rajtuk kívül álló mércéhez igazodik. De a bíró képe sem tökéletes. Könnyű az aréna fölé képzelni magunkat, olyan ítélőszékbe ülve, amelyre sem a tudásunk, sem az erkölcsi fölényünk nem jogosít fel. A kívülállásnak van egy másik lehetősége is.
A karmester egyetlen szólamot sem játszik, mégis az egész zenében benne van. Nem azért hallja az egészet, mert egyik szólamot sem ismeri, hanem mert valamennyit érti. Nem középen áll a szólamok között, hanem egyszerre van jelen bennük, miközben az egész művet is hallja.
A középút keresése olykor csak a valódi munka megúszása. Van, amikor kívül kell lépnünk a saját táborunkon, hogy igazságosabban ítélhessünk. És van, amikor éppen közelebb kell lépnünk a másik emberhez, hogy ne csak az igazságát vagy a bűnét, hanem a fájdalmát is megértsük.
A cél az egyforma mérce: hogy ugyanazt a bűnt ugyanúgy nevezzük bűnnek, akár a mieink követik el, akár az idegenek, akár fáj nekünk, akár nem. Az ügynökakták és a Szabadság téri emlékmű ügyében is ez a kérdés számomra: képes vagyok-e a történelmi sérelmek súlyát úgy megítélni, hogy közben tudom, honnan nézem?
A Példabeszédek könyve szerint a kétféle súly és a kétféle mérték egyaránt utálatos az Úrnál (Péld 20, 10).
A haragon túl
De talán van még egy távlat, amely felé érdemes tekintenünk. Vannak, akik megtanulják megvizsgálni a saját haragjukat. Mások képesek magukra venni olyanok fájdalmát is, akiknek a szenvedésében nem osztoztak. És vannak, akik a saját, nagyon is jogos haragjukon jutnak túl.
Ha a lágerek túlélőire, az üldözöttekre, a kifosztottakra gondolok, különös súlya lesz ennek az utolsó lehetőségnek. Kívülállóként senkitől sem várhatjuk el, hogy túllépjen a saját szenvedésén. Mégis vannak, akik eljutnak idáig. A Zsidókhoz írt levél olyan emberekről beszél, akik még vagyonuk elrablását is örömmel fogadták (Zsid 10, 34). Nem az igazságtalanságnak örültek, hanem annak a reménységnek, amelyet az üldözőik nem vehettek el tőlük.
És itt jelenik meg valaki, akiről eddig alig beszéltem: a haragvó Isten. Aki nem közömbös a bűnnel szemben, és akinek az igazságossága nem szorul rá az én indulataimra. Pál apostol ezért írhatja: „Magatokért bosszút ne álljatok [...] hanem adjatok helyet ama haragnak”, majd az Úr szavát idézi: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek” (Róm 12,19).
Talán éppen ezért lehetséges lemondani a személyes bosszúról anélkül, hogy lemondanánk az igazságról. A földi igazságtételnek megmarad a maga feladata, de az utolsó szó nem az övé. Van egy nagyobb ítélőszék, amely előtt sem az elkövetett bűnök, sem az elszenvedett sérelmek nem vesznek el.
Haragudni és megbocsátani egyszerre. A földön élni, de a mennyre várni. Szeretni azt is, akinek nem adunk igazat.
Ez már több mint egy széles terpesz. A kereszténységben én éppen azt látom egyedülállónak, hogy képes egyszerre két pozíciót felvenni: a mennyét és a földét, a haragét és a megbocsátásét, az igazságét és a szeretetét. Nem a kis igazságérzet bocsát meg könnyen, hanem a nagy. Nem a középre tolt potméter a megoldás: nem 50–50%, hanem 100–100%. A harag és a megbocsátás, az igazság és a szeretet teljes súlyát egyszerre kell elbírni.
A barométer csak azt mutatja, hol állok. Hogy hová lépek onnan, az már nem a műszeren múlik.
Nyitókép: Földesi Barnabás festményének részlete