Felkarolandó korosztályok

Vannak generációk, amelyek mintha általában kiesnének a gyülekezetek fókuszából – vagy azért, mert a felekezeti közösség nem tekinti őket elsődleges célcsoportnak; vagy azért, mert nem tud velük mit kezdeni. Mi az, amit gyülekezeti tagokként tehetünk a másikért; és miben kérhetünk segítséget a gyülekezetünktől?

A hitben való növekedés egy életen át tartó folyamat, és ebben egyre nagyobb a szerepe a gyülekezeteknek. Ezt a folyamatot ismerték fel az Együtt a hit útján – Gyülekezetpedagógiai kézikönyv református és evangélikus szerzői, akik arra keresték a válaszokat, hogy az egyes nemzedékek sajátos élethelyzetei milyen kihívások elé állíthatják a keresztyén felekezeteket. A könyvbemutatóval egybekötött konferenciájuk nyitóelőadásain a tanítványság témakörét vizsgálták, majd a kötet szerzői által vezetett tematikus szekciók járták körbe interaktív módon az egyes életkorok sajátosságait.

A különböző élethelyzetek más és más krízisek elé állíthatnak minket. Mi az, amit gyülekezeti tagokként tehetünk a másikért; és miben kérhetünk segítséget a gyülekezetünktől? – adódik a kérdés minden egyes életkorban. Vannak azonban generációk, amelyek mintha általában kiesnének a gyülekezetek fókuszából – vagy azért, mert a felekezeti közösség nem tekinti őket elsődleges célcsoportnak; vagy azért, mert nem tud velük mit kezdeni. A konferencia szekcióin arra hívták fel a figyelmünket, hogy a gyülekezeteknek igenis törődniük kell a szeparált élethelyzetben lévő nemzedékekkel is.



A bizalom mintái
Az első szeparálódó generáció általában a kisgyermekes családoké. Az ő esetükben azért is lenne fontos, hogy a gyülekezet megtartsa őket, mert a szülők ebben az élethelyzetben minden más közösségtől is távolabb kerülnek. Megváltozik az életvitelük, új szerepekkel és kihívásokkal kell megbirkózniuk, kevésbé tudnak a külvilághoz alkalmazkodni, mint korábban. Mindeközben családként a hitben nevelés elsődleges terepévé is kellene válniuk.

„A gyülekezetek legtöbbször már csak akkor kezdenek el foglalkozni a gyerekek kérdésével, amikor azok már készen állnak a hittanra, gyerekistentiszteletre” – fogalmazott Szabóné László Lilla, református lelkész. „Elfeledkeznek arról, hogy a gyerekek a hit útján sokkal korábban indulnak el. A hit bizalomból ered, a bizalom mintáit pedig a családban tanulja meg mindenki. Innen tekintve az első feladat gyülekezetpedagógia szempontból a család.”

„A kisbabák először az arcok felismerésével tájékozódnak” – folytatta Szabóné László Lilla. Ennek kapcsán felhívta a figyelmet az ároni áldás megfogalmazására: „Fordítsa feléd orcáját az Úr”. A legkorábbi istenkép éppen ezért az anya- és az apaképből formálódik, még ha ez később változik is. „A szülők feladata, hogy a gyerek ehhez utólag szavakat kapjon és a bizalom megmaradjon.” Ehhez fontos, hogy a szülők is megkapják másoktól a bizalmat.

Mit tehet a gyülekezet, hogy támogassa ebben a kisgyermekes családokat? – adódik a kérdés. „A baba-mama alkalmak, családos bibliaórák és többgenerációs táborok lehetőségei mellett nagyon fontos segítség lehet a mintaadás. Ahelyett, hogy megmondanánk, mit hogyan kellene csinálni egy ilyen helyzetben, inkább mutassuk meg a saját példánkkal, hogyan lehet ezt a bizalmat megélni családban és közösségben” – hangzott el a szekción.


Tudás és spiritualitás, stabilitás és cselekvés
A harmincévesek korosztálya egészen más okokból szeparálódhat. Sok gyülekezet úgy kezeli őket, mint akik számára nincs már érdemi mondanivalójuk. „Nagyon keveset foglalkozunk azzal, hogy ez a korosztály hogyan áll az életkérdéseivel” – ismerte el Siba Balázs református lelkész, a gyülekezetpedagógiai kézikönyv főszerkesztője, aki a Pángyánszky Ágnes evangélikus lelkésszel közösen vezetett szekcióján a harmincasok speciális élethelyzetéről beszélgetett a résztevőkkel.



Különböző életkorban újabb és újabb szerepekkel találkozunk, ezek dinamikusan változnak. A harmincas éveinkben van a legtöbbféle szerepünk egyszerre, és ebben van az igazán nagy kihívás – hangzott el. Ez a szakasz egyben az úgynevezett „kis krízis” időszaka is, amelynek fő kérdése: elindultam egy úton, de most van lehetőség váltanom, és nem tudom, megérné-e. Emiatt a harmincasok elsősorban stabilitásra törekednek az életük minden területén, és csak akkor változtatnak, ha ez a stabilitás veszélybe kerül.

Ilyenkor már nehezen mozdíthatóak a hitükben, mégis van bennük egy erős spirituális éhség. Nagy felelősség, hogy a misszióban ők is válaszokhoz jussanak. A gyülekezet nem hagyhatja, hogy a munka, a gyerekek, a család vagy bármi más beszűkítse őket. Éreztetni kell velük, hogy fontos a tudásuk közösségnek történő átadása; lehetőséget kell nekik adni a spiritualitás megélésére, és meg kell teremteni számukra a cselekvés lehetőségét! Ez a három legfontosabb segítség, amelyet a gyülekezetek megadhatnak a harmincasoknak.

Elfogadás, kegyelem, összetartottság
Az élet második felében zajló lelkigondozás problematikáit járta körbe Sefcsik Zoltán evangélikus lelkész, és Fodorné Ablonczy Margit református lelkész, családterapeuta. Szekciójukat körkérdéssel kezdték: ki mire asszociál a középnemzedék kifejezésről? A résztvevőktől érkezett sokszínű válaszokat végül erre az egy gondolatra fűzték fel: ez felbomló és újjászülető kapcsolatokban élő generáció.

„Egyes kapcsolati fonalakat ekkor kényszerűen kibontunk és újrasodrunk. Több ilyen fonál is van. Az egyik a saját énünkkel való kapcsolatunk, amely során szembesülünk mulandóságunkkal, az idővel, és életünk árnyékával. A másik ilyen fonal az Isten és az én, harmadik a szeretteim és én, a negyedik pedig a társadalom és én” – magyarázta Sefcsik Zoltán. „Meg kell tanulnunk lebontani ezeket a fonalakat, és utána újjászőni őket.”


Ehhez szerinte jól jöhet David Kolb tapasztalati tanulás modellje, amely négyállomásos tanulási ciklust ír le. Ez tapasztalatból, reflexióból, elméletalkotásból és kísérletezésből áll. Az állomások körben helyezkednek el, és bárhol be lehet lépni ebbe a körbe, de érdemes a tapasztalatból kiindulni. Mindez erősen emlékeztet egy ősi jelenetre: Jézus tanítási modelljére. Az életközép felismerése, hogy lehet újrakezdeni vagy folytatni ezt a kört.

Az evangélikus lelkész egy példát is mondott erre: a mulandóságom és törékenységem elfogadásával lehetek boldog. Ahogyan az Ige fogalmaz: „Elég neked az én kegyelmem”. Fodorné Ablonczy Margit ehhez hozzátette: itt nem pusztán elfogadásról van szó, hanem arról, hogy van, ami összetartja a széttöredezettségünket. Párhuzamként a Kincugit, a törött kerámia javításának japán művészetét hozta fel, kiemelve a kötőanyag jelentőségét.



Második család
Hogyan segítheti a gyülekezet az időskori kiteljesedést? – ezzel a kérdéssel foglalkozott Gál Judit református kórházlelkész és Johann Gyula evangélikus lelkész, mentálhigiénés szakember szekciója. Foglalkozásuk kezdetén először azt szedték össze, kinek mi jut eszébe az időskorról. A résztvevők, akik zömmel pont ebbe a korosztályba tartoztak, pozitív és negatív fogalmakkal is válaszoltak erre. Mindebből jól látható a helyzetük összetettsége.

Ezután közösen írták össze, hogy mire van szüksége az időseknek. Néhány példa a listáról: biztonság, kapcsolatok, megbecsültség. De hogyan adhatja meg ezeket a gyülekezet; és mi az, ami a legnagyobb lelki biztonságot garantálhatja ebben a korban? Az egyik legfontosabb, hogy az idősek azt érezhessék, szükség van rájuk. Sokuk esetében ugyanis második családként, vagy olykor akár pótcsaládként is funkcionálhat a felekezeti közösség.



Minden emberi kapcsolatot nem pótolhat a gyülekezet, de abban is segíthet, hogy a már meglévők fennmaradjanak; és hogy legyen olyan közeg, ahol az idősek megbecsülve és biztonságba érezhetik magukat, ahol éreztetik velük, hogy fontosak másoknak. Az elhangzott tapasztalatok alapján az ilyesmi azokban a gyülekezetekben működik leginkább, ahol többgenerációs közösségi élet van, ahol nem szegregálódik el egy nemzedék sem.

Szegregáció helyett közösségben
Egyik generáció sem engedheti el a másik kezét, mert felelősek vagyunk egymásért – foglalhatnánk össze mindezt tanulságul. Ahogyan a gyülekezetpedagógia kézikönyv címe is utal rá: együtt kell haladnunk a hit útján. Nem külön-külön, hanem közösségben. Más kérdés, hogy ez hogyan válhat realitássá a gyülekezeteinkben. Hiszen teljesen természetes, ha életkorspecifikus programokat szervezünk, ha a saját korosztályunkkal érezzük jól magunkat – még azok számára is, akik pont az elszigetelődő nemzedékek valamelyikébe tartoznak. Erre is szükség van, és a legtöbb esetben ki is van mondva ennek az igénye. Azonban nem merülhet ki csupán ennyiben a közösségi élet.

Sokszor csak azért állunk meg ezen a szinten, mert leterhelt lelkipásztorainktól várjuk el, hogy továbblépjünk egy nagyobb generációs egység felé. Ahogyan néha minden mást is tőlük várnánk. Kétségtelen, hogy gyülekezetpedagógiai szempontból is rengeteg feladatuk és felelősségük van. De érdemes inkább elgondolkodnunk azon, hogy mi mit tettünk a nemzedékek egymástól való elszigetelődése ellen. Megkapták-e a kisgyerekes szülők a bizalmunkat? Figyelünk-e a harmincasokra, foglalkozunk-e a szükségleteikkel? Segítünk-e a középgenerációnak, hogy újászőjjék kapcsolati fonalaikat? Éreztetjük-e az idősekkel, hogy fontosak? A generációs falak lebontása ugyanis az ehhez hasonló kérdésekkel kezdődik.




Képek és szöveg: Barna Bálint