„Nem próbálok, Uram, behatolni Magasságod mélységébe, mivel nincs semmi hasonlóság közted és az én megértésem között. Amennyire lehet, szeretném mégis megérteni az Igazságot, amelyben szívemmel hiszek és amelyet szeretek."
Anselmus
Hajrá, Magyarország!
Tízmillió szövetségi kapitány országa vagyunk, szokták mondogatni, különösen a magyar labdarúgó-válogatott egy-egy csúfos veresége után, amikor mindenki pontosan tudja, hogyan kellett volna jobban csinálni. Itthon még mindig a múlt pénteki, 3-0-ra elveszített Románia elleni meccs borzolja a kedélyeket; mindaz, ami a bukaresti stadionban történt, és ami azon kívül.
Ingyenélők
Hogy kinek a hibája a csúfos vereség, és minek köszönhető a lélektelen játék, valószínűleg még hetekig téma lesz. Egervári Sándor szövetségi kapitány kilencven perc alatt a magyar nemzet közellenségévé vált, száraz kenyeret sem érdemel, nem még fizetést, csakúgy, mint a „zselézett hajú, lambordzsinis ingyenélők", akik egy egyeneset sem tudnak rúgni a labdába, és már akkor betojtak a gatyába, amikor az ötvenezer román drukker rákezdett a meccs előtt a „Hai Romániára". Tény, hogy a kezdést jelző bírói sípszó után másfél perccel végleg összezuhant tizenegyünk, amikor a csapat nélküli Ciprian Marica betalált a hálónkba. Ettől kezdve valóban nem volt jó sem magyar labdarúgónak, sem magyar szurkolónak lenni.
Feketében
Aztán itt van a botrányosan viselkedő magyar huligánok ügye, akik lejáratták egész Magyarországot Európa és a világ előtt. Feketébe öltözve masíroztak végig Bukarest belvárosában, és törtek-zúztak.
Az érem másik oldala, hogy békés szurkolók beszámolója szerint (mert ők voltak többen) a román csendőrök indokolatlanul gumibotoztak, „vendégszeretetük jeléül" könnygázfröccsel kínálták őket, durvák, agresszívek voltak. Az előzményekhez tartozik –többek közt – az is, hogy a román focidrukkerek évek óta skandálják meccseiken, hogy az erdélyi magyarok hagyják el az országot. A Nationel Arénában pedig, fittyet hányva az európai kultúrkörnek, ötvenezer román fütyülte végig a magyar himnuszt.
A fogadtatás tehát nem volt barátságos, de amellett sem mehetünk el, hogy a magyarok egy csoportja nem békés meccsnézegetésre készült romániai túráján. A helyszínen készült kisfilmeken bárki láthatja, ahogy egyforma fekete pólóban, piros kendővel az arcuk előtt (néhányan símaszkban) vonultak a belvárosban, majd felzúgtak a Romániát pocskondiázó, nyomdafestéket nem tűrő rigmusok. Aztán persze csattant a csendőrök gumibotja.
Gyalázva
Azt azért feltételezem, hogy a huligánoknak nem jutott eszükbe, fordított esetben ők milyen mélységesen felháborodnának, ha a román szurkolók Budapest szívében gyaláznák Magyarországot. Talán az sem fordult meg a fejükben, hogy milyen nehéz helyzetbe hozzák Erdélyben élő magyar honfitársaikat a viselkedésükkel, mert míg az ő feketeruhás alakulatuk elhúzott a meccs után Magyarország biztonságot adó ölelésébe, addig az erdélyi magyaroknak másnap be kellett menni a munkahelyükre, az iskolákba és a szemébe nézni román társaiknak. Egyedül. Fekete egyenpóló nélkül.
Keresztény kaszárnya
Ezen a ponton egy látszólag nem ideillő nyilatkozatot idézek. A hétvégén az egyik ellenzéki politikus azt nyilatkozta, hogy a magyarországi iskolák „egyfajta keresztény kaszárnyaként" működnek, ugyanakkor a liberális párt szerint az állami iskoláknak nem a keresztyéni nevelés, hanem az esélyteremtés és a minőségi tudás nyújtása a feladata._
Az összefüggés
Naponta halljuk a kötelező hit- és/vagy erkölcstan ellen ágálókat is, akik szerint felesleges időtöltés a gyerekek fejét mindenféle erkölcsi maszlaggal tömni. Érdekes módon azonban most pont ez a csoport jajong a leghangosabban, amikor el kellene számolnunk a világ előtt a szélsőséges drukkerek vállalhatatlan viselkedésével, „jaj, micsoda szégyen, micsoda botrány, hogy történhet meg ilyen a 21. század Európájában?!" Az összefüggést azonban, úgy tűnik, nem akarják észrevenni. A kérdést nem teszik fel önmaguknak: vajon ezek a – többségében fiatal – srácok miért jutnak el odáig, hogy randalírozzanak, magukból kivetkőzzenek, egy másik nemzetet gyalázzanak? Talán azért, mert úgy jutottak el az érettségiig, hogy az iskolában soha nem tanultak erkölcsről – bűnről, megbocsátásról, isteni szeretetről pedig végképp nem hallottak?
Talán a mi válogatottunk sem vérzett volna el feltartott kézzel, ha akad közöttük legalább egy, aki lámpásként világít a pályán? Talán jobban átérezte volna az a tizenegy, hogy többet jelent nemzetünknek a román-magyar, mint egy átlagos focimeccs, ha megtanulták volna, mi az a közösség és hogyan kell érte küzdeni?
Mert hát ilyenekről is szó van a hittanórákon.
Fekete Zsuzsa
Fotó:MTI, nso.hu, Facebook
A cikk a Reformátusok Lapja e heti számában jelent meg.