Ha egy sukoróit kérdezünk, sukorói, ha egy pákozdit, akkor pákozdi az összecsapás, melyben a Móga János által vezetett magyar, és a Josip Jellačić horvát bán által vezetett császári zászlók alatt összegyűlt seregek álltak szemben egymással. Földrajzilag teljesen helytálló a „követelés”, ugyanis a harcok a Pákozd–Sukoró–Pátka háromszögben, a Velencei-tótól északra található dombokon zajlottak le (a legismertebb közülük a Mészeg-hegy, ahol a katonai emlékpark és a csata hősei előtt tisztelgő, 16 méteres márványobeliszk található). Igazságot ugyan nem tehetünk, annak azonban igyekeztünk utána járni, hogy Pákozd és Sukoró református gyülekezeteinek identitásában milyen szerepe van a csatának, mi kapcsolja össze múlt és jelent ezekben a vértesaljai falvakban.

Fotó: Katonai Emlékpark Pákozd – Nemzeti Emlékhely

Az előzmények
A Bécs és Budapest közötti feszültséget fokozta, hogy a horvát politikai vezetők, élükön Josip Jellačić bánnal, egyre inkább szembefordultak a magyar kormánnyal, és nem ismerték el hatalmát. A bán megszervezte a horvát mozgalmat, saját intézkedéseket hozott, és a bécsi udvar hallgatólagos támogatását élvezte. A magyar kormány ezért a Dráva mentén igyekezett kialakítani a védelmet, nemzetőröket és katonai egységeket mozgósítva. A rendszer azonban gyengének bizonyult, mivel a csapatok rosszul felszereltek és tapasztalatlanok voltak és a tisztek lojalitása is bizonytalannak tűnt. A konfliktus békés rendezésére is történtek kísérletek, például a Batthyány Lajos és Jellačić közötti bécsi találkozó, de ezek nem vezettek eredményre. 1848. szeptember 11-én Jellačić serege átkelt a Dráván, és megindította a támadást Magyarország ellen.

Ugyanezen a napon – az offenzíváról nem tudva – a Batthyány-kormány lemondott, ami bizonytalanságot okozott a hadseregben. A drávai magyar erők parancsnoka, Teleki Ádám erre hivatkozva megtagadta a harcot Josip Jellačić serege ellen, ezért elvesztette a kormány bizalmát, és leváltották. A sereg vezetését ideiglenesen István nádor vállalta el, aki tárgyalással próbálta megoldani a konfliktust, de a horvát bán nem jelent meg a megbeszélésen. Közben a Dunántúlon szabadcsapatokat szerveztek, és népfelkelést hirdettek, amelyek főként az ellenség utánpótlását zavarták. Az is kiderült, hogy Jellačićnak nincs hivatalos hadparancsa a támadásra, mivel Bécs ekkor még nem vállalta nyíltan a háborút. A sikertelen tárgyalások után István nádor lemondott és Bécsbe távozott.

J. Rauh litográfiája a pákozdi csatáról

A visszavonuló magyar sereg irányítását végül Móga János altábornagy vette át, aki a Velencei-tó északi partján, Pákozd térségében állította fel hadseregét. A császári kormány attól tartott, hogy a magyar és horvát csapatok összecsapása megbontaná a Birodalom egységét, ezért javasolta az uralkodónak egy összfegyveres erő főparancsnokának kinevezését, Lamberg Ferenc gróf személyében. Az ideiglenes parancsnok Pestre utazott, hogy kinevezését ellenjegyeztesse a kormánnyal és átvegye hivatalát, Batthyány azonban éppen őt keresve indult el a magyar sereg táborába. Lamberget Pesten felismerte és meggyilkolta a horvátok érkezésétől tartó, feldühödött tömeg. (Többek között ez ihlette Petőfi Sándor: Akasszátok föl a királyokat! című versét.)

Vita az Isten házában
Ezt követően került sor a sukorói haditanácsra szeptember 28-án, az esti órákban, a falu református templomában, ahol vita bontakozott ki arról, hogy a magyar sereg engedelmeskedjen-e az országgyűlésnek, és szálljon-e szembe Jellačić csapataival. Egyes tisztek ellenezték a kiáltványt, amely heves vitát szült a tanácsban.

„Az ország vitéz hadseregétől megvárja, hogy ne mutassa, merre visz az út Pestre, hanem merre vezet az út Zágrábba”

– jelentette ki Ludvigh János képviselő, Repetzky Ferenc parlamenti biztos pedig hozzátette: „örökös szennyfolt volna az a nemzetre és hadseregére, ha még egy talpalatnyi földet az ellenségnek átengednénk”.

A Perczel-fivérek, Mór és Miklós a császári színekre utalva „feketesárga mételynek és hazaárulóknak” nevezte az ellenálló tiszteket, mire Móga János altábornagy leoldotta kardját, az úrasztalára tette, szimbolikusan lemondva a fővezérségről. Segédtisztjei követték a példáját, a Perczelek helyeslését kiváltva. Perczel Mór visszaemlékezésében azt is megjegyezte, hogy a proklamációt ellenzőket Pestre akarta szállíttatni, hogy Jellačić kiűzéséig fogolyként tartsa őket. A nézeteltérések enyhítésére Batthyány szólalt fel: megértette az altábornagy aggodalmait és hangsúlyozta, hogy mindannyian kötelesek az uralkodó parancsát teljesíteni – a szembenállóknak is, ezért az a kompromisszum született, hogy ha Jellačić támad, azt a magyarok készek lesznek visszaverni.

A csata
Batthyány Lajos a haditanácsot követő éjszaka a táborba ment, hogy lebeszélje a szembenálló felet a támadásról, Jellačić azonban nemet mondott a kérésre és szeptember 29-én, reggel hét órakor megindította csapatait. Előbb a magyar sereg jobbszárnya, majd centruma és balszárnya is sikeresen megállította az előrenyomulást, sőt, meghátrálásra sarkallta a támadókat. Másnap a bán három napos fegyverszünetet ajánlott fel, amit Móga elfogadott – ám állásai megőrzése helyett a császári sereg Bécs felé vette az irányt, mellékoszlopát pedig október 7-én, Ozoránál kerítették be és késztették fegyverletételre a magyar alakulatok.             

A pákozdi siker lehetőséget teremtett a Dunántúl felszabadítására és a magyar haderő sorainak rendezésére, ugyanis a Budapest és Bécs közötti, egyre élesebbé váló ellentétek miatt csak idő kérdése volt, hogy a felek csapnak össze ismét.

Történelmi falak között
Sukoró református templomában ma is számtalan tárgyi emlék idézi fel a haditanácsot: a főbejárat feletti, a centenáriumra készült tábla a történelmi tényt rögzíti, beljebb lépve pedig nyolc éve látható egy nagyobb emléktábla a templom falán, amely a haditanácson részt vevők legfrissebb történészi ismeretek szerinti listáját tárja elénk. A templomtérben a legszembetűnőbbek a padokra rögzített apró, fém névtáblák, melyeknek csak egy része tükrözi a valóságot: nem volt jelen a későbbi honvéd fővezér és hadügyminiszter, Görgei Artúr, és Vasvári Pál író sem lehetett ott. A kőből faragott úrasztala azonban ugyanaz, amelyre Móga János altábornagy letette a kardját – és amelyről Batthyány unszolására visszavette. Ez utóbbi jelenetet örökítette meg Nagy Benedek szobrászművész a templom előtti téren, az emlékművet 2014-ben avatták fel. A hely szellemiségéhez illeszkedik a karzat festett kazettáin a Himnusz és a Szózat szövege.


Kalauzom, a gyülekezet lelkipásztora és egyházkerületünk püspöki főtanácsosa, Kardos Ábel kérdésünkre elmondta, hogy kevés hiteles történelmi adat maradt fenn az egyházközség részéről az eseményeket illetően. Azt a gyülekezeti hagyomány őrzi, hogy a harangot megszólaltatták a csata idején, és hogy a lelkipásztor is buzdító beszédet mondott az összegyűlteknek.

„Schaeffer István kutatásai megállapították, hogy a sukoróiak 1310 darab kenyeret sütöttek és adtak át a borsodi nemzetőröknek a sereg élelmezésére, illetve tábori kórház is létesült a faluban”

– fogalmazott.

A sukorói református templom körüli tér – melynek egy részét a gyülekezet 400. jubileuma alkalmából Kálvin Jánosról nevezték el – rendszeresen helyet ad a települési megemlékezéseknek, a szobor környékén megjelennek az óvodások zászlócskái, ahogyan időről időre turisták, iskolás vagy kadétcsoportok is felkeresik a helyszínt. A gyülekezet identitásának azonban kevéssé képezik részét a 178 évvel ezelőtti történések.

„Ahol felnőttem, Tégláson, szinte mindenki református volt, nem is nagyon tudtunk más felekezetről, az itt élőknek azonban sokkal inkább meg kellett küzdeniük a reformátusságukért. Az elmúlt időszakban azonban jelentősen kicserélődött a falu lakossága, ezzel együtt a sukorói református gyökerekkel rendelkezők is nagyon kevesen vannak már” – fogalmazza meg ennek egyik lehetséges okát a lelkipásztor. Hozzátette, a lelki nevelés egyik nehezítő tényezője, hogy a gyermekek csak az általános iskola alsó tagozatát végzik Sukorón, de bízik abban, hogy az elültetett magok egyszer kicsíráznak majd.

„Nem közömbös a haza sorsa”
A pákozdi református gyülekezet lelkipásztora, Szabó Márk két vaskos iratköteggel vár: az egyik a gyülekezet feljegyzéseit, a másik a gazdálkodását örökítette meg az utókornak. Noha a pákozd–sukorói csatára vonatkozó konkrétum nincs, mindenképpen érdekesség Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter 1848. szeptember 5-én kelt körlevelének lejegyzése, amely arra kéri „a magyar és erdélyi protestáns egyházkerületeket”, hogy „a haza jelen válságos állapota” miatt továbbra is fizessék a lelkészeket és a tanítókat, noha az 1848. évi XX. tc. kimondta, hogy ezeket az összegeket az állam átvállalja az egyháztól.

„Ahogyan a gyülekezet 1848-as gazdálkodásáról tanúskodó feljegyzések is világossá teszik, az emberek ugyanúgy tették a dolgukat, mint mindig: szántottak-vetettek, betakarítottak, élték az életüket” – mondta a településen feleségével ötödik éve szolgáló lelkipásztor. „Az adatok között szerepel, hogy az emberek mennyi kéve nádat vagy mennyi meszet adtak az egyházközségnek, a második világháború kivételével a hasonló feljegyzések nagy átlagban végigkísérik az iratokat évtizedeken át. Arra nincsen konkrét adatom, hogy a gyülekezeti tagok közül valaki részt vett volna a csatában, de bárhol nyitom ki az anyakönyveket az 1700-as évektől 2026-ig, vannak olyan családok, melyek tagjai korszakokat és eseményeket átívelően jelen vannak mindenütt.”

A győzelemre emlékezve minden év szeptember 29-e egyfajta „helyi nemzeti ünnep” Pákozdon, ünnepségek és felvonulások, előadások sokaságával, melyen a gyülekezet mindig képviselteti magát. „A gyülekezetünknek nem közömbös a haza sorsa. Elmaradhatatlan, hogy imádságban hordozzuk a hősöket, magyar nemzetünket, a pákozdi lakosokat. Ezt az országrészt igencsak megtépázták a történelem viharai, amely formálta az identitásukat” – fogalmazott Szabó Márk. 

Sukoróhoz hasonlóan az elmúlt évtizedekben itt is jelentősen átalakult a népesség, ez azonban nem jelenti azt, hogy a gyülekezet közösségében ezt széttöredezettséget okozott volna. „Van olyan nálunk, aki Budapestről érkezett, van, aki Székelyföldről, de vannak szegediek, debreceniek, miskolciak is.

Amikor lenézek a szószékről, a történelmi Nagy-Magyarország egyes részeiről érkezőket látom magam előtt, az Úri imádság előtt pedig mindig egy általam kibővített Sajó Sándor-idézettel zárom a fohászt: Havas Kárpáttól kéklő Adriáig, Körösfőn keresztül minden magyar testvérért imádkozunk.”

Mint mondja, Körösfő jelenleg Pákozd testvértelepülése, és dolgoznak a testvérgyülekezeti kapcsolatokon is. Évente szerveznek csereüdültetést a gyerekeknek, az úrasztalát pedig egy körösfői terítő díszíti.

Így kapcsolódik össze a gyülekezet életében történelmi emlékezet, közösségi jelen és a határokon átívelő kapcsolatok tapasztalata – annak a hitnek a fényében, hogy a történelmi megpróbáltatások között is Isten az, aki megtartja népét.

Képek: Dezső Attila
Szabó Márk portéja: Soós Edina