Kereszt-kérdéseink

Hányadán állunk reformátusként a kereszt jelképével és milyen kérdéseket vethet fel a használata? Válaszok és felvetések többféle megközelítésből.

„Vegyük fel a keresztet!” – javasolta Bogárdi Szabó István leköszönő dunamelléki püspök egyházunk XIV. zsinatának cikluszáró ülésén. „Kérem, hogy a következő Zsinat tárgyalja meg és fogalmazza meg azokat az ajánlásokat, melyekkel hozzásegíthetjük a református hívőket és gyülekezeteinket, hogy a kereszt jelének elhelyezése többé ne afféle »huszárcsíny« legyen a képzelt, de valójában nem létező purizmussal szemben. Vegyük fel a kereszt jelét azokért az üldözöttekért, akik a megfeszített és feltámadott Krisztusért szenvednek háborúságot. Vegyük fel a kereszt jelét azokért a keresztyénekért is, akik a földre dobták a keresztet vagy kivitték a sekrestyébe, mint valami kellemetlen, zavaró tárgyat.” Cikkünkben több oldalról is körbejárjuk a felvetés kapcsán felmerült kérdéseket.



A reakciók felől nézve
A javaslatra reagálva Balog Zoltán megválasztott dunamelléki püspök arról írt, hogy korunkban a kereszt viselése nem egyszerű dísz a ruhán, hanem ellenállás, hitvallás. „Akik a keresztet nemcsak a nyakukban viselik, hanem a vállukon is hordják, azok a kereszten értünk meghalt Názáretihez tartoznak. S a kereszt, amit viselnek, amellett, hogy a külvilágot tájékoztatja hovatartozásukról, őket magukat is szüntelenül emlékezteti arra, hogy akik a megfeszített Krisztushoz tartoznak, azok embertársaiknak tartoznak: szolgáló szeretettel. S tartoznak hitvallással is, hogy a szavaikkal és mindenekelőtt életükkel bizonyítsák hitük szabadító és életet megtartó, gazdaggá tévő erejét.”

A felvetés a Magyarországi Református Egyházon belül és kívül is komolyabb visszhangra talált. „Természetesen nem szólok bele egy testvéregyház életébe, de nem rejtem véka alá: örömmel üdvözlöm azt a szándékot, hogy ez az egyetemes keresztény szimbólum több teret nyerjen az egyházi életben” – fogalmazott például Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke, érvelésében kiemelve, hogy Pál apostol és Luther Márton is a kereszt teológiáját képviselték. Hozzátette: a kereszt reménysége szerint az ökumenikus kapcsolatok és közös tanúságtétel alapjává is lesz.

A magyar reformátusságon belül azonban ma is megosztó ügy a kereszt használata. Jól mutatja ezt, hogy az új Ráday Kollégium látványterve kapcsán sokan csodálkoztak azon, miért kerül kereszt az épületre. Berzsák Zoltán építész és református presbiter nyilatkozata szerint a tervezői szándék az volt, hogy a reggeli fény keresztet rajzoljon a kápolna padlójára. „Aki bemegy imádkozni, tudni fogja, hogy miért mehet be egyáltalán” – fogalmazott. Úgy véli, a lényeges kérdés ennek kapcsán az, hogy a formát értjük rajta vagy valami mélyebbet, ami az alapja. „Ahhoz, hogy továbbvihessünk valamit, meg kell értenünk a mögöttes tartalmát.” Az épület homlokzatára a kereszt mellé végül csillag is kerül majd.



Békési Sándor református teológus szerint mélylélektani alapjai is lehetnek a kereszthasználat mellőzésének. A Reformátusok Lapjában megjelent cikkében Ravasz Lászlóra hivatkozva mutatott rá, hogy a református istentisztelet uralkodó vonása a szellemiség, ennek következményeképpen a kereszt teljesen átszellemiesült. „A kereszt nem tárgyként, hanem életprogramként vált jelentőssé. A kereszt nem kőbe, fába, fémbe, hanem az emberi szívbe lett metszve, aminek lelki súlya kettős értelemmel bír. Egyrészt a bűneinket elszenvedő Krisztus keresztjére tekintve minden református imádság és istentisztelet elmaradhatatlan előcsarnoka a bűnvallás. Másrészt pedig valamennyi Krisztust követő embernek saját keresztjét jelenti, amelyet alázattal vesz magára.”

A múlt felől nézve
A kereszthasználattal kapcsolatos ellenérzések történelmi hátterét legalaposabban Kósa László történész-etnográfus foglalta össze A kereszt jele a magyarországi protestánsoknál című tanulmányában (megjelent: Auxilium historiae, ELTE BTK 2009.; Művelődés, egyház, társadalom, Akadémia Kiadó 2011.). „A magyarországi protestánsok, elsősorban a reformátusok hittanilag ugyan sosem tagadták, de tárgyi szimbólumként hosszú időn át tartózkodtak szélesebb körű használatától, ami a protestáns világban egyedülálló jelenség” – írta Kósa, hozzátéve, hogy idővel az evangélikus gyakorlat e tekintetben elvált a reformátustól. A reformáció idején hazánkat nem jellemezték súlyos vallási összetűzések, ezért a kereszt az ellenreformáció idején válhatott ellenérzéseket kiváltó szimbólummá.

A 17. században a rekatolizáció kiszélesedése és a protestáns vallásgyakorlat szabadságáért folytatott fegyveres küzdelmek idején a kereszttel kapcsolatos konfliktusok száma növekedett, ennek legsúlyosabb akciója az 1674. évi pozsonyi gályarab-per lehetett, amely során az elítélt prédikátorokat katolikus szertartásokon való részvételre, katolikus módon történő tiszteletadásra is kényszerítették a fizikai és lélektani erőszak mellett. Bár nem bizonyítható egyértelműen, hogy ez az eset lehetett az „ősesemény”, az biztos, hogy hozzájárult a katolikus és protestáns szembenállás elmélyítéséhez, és utána a kereszttel kapcsolatos összetűzések is megszaporodtak. A kereszt innentől fogva már az ellenreformáció és a rekatolizáció szimbolikus térfoglalásának jelvényéül szolgálhatott.

Külön kiemelendők a téma szempontjából a 20. század vitái. Az első ilyen a század eleji egyetemi keresztmozgalom volt. „A katolikus diákság 1901. március 18-án a budapesti tudományegyetem helyiségeiben kereszteket helyezett a falakra. Az engedély nélküli megmozdulás, amely egyértelműen a terjeszkedő politikai katolicizmus demonstrációja volt, megbukott az egyetem vezetésének ellenzésén. A felekezeti kérdésben megosztott társadalomban a protestánsok számára negatív kicsengése volt az ügynek, azonban maguk mellett tudhatták a szintén elítélően állásfoglaló liberális közvéleményt.” A későbbiek során az idegenkedés lazult ugyan, de a reformátusok többször is tiltakoztak amiatt, hogy az állami iskolákban olyan tantermekben kell hittanórát tartaniuk, ahol feszület volt kitűzve.

1927. augusztusában Hegedüs Lóránt történész és volt pénzügyminiszter azt javasolta: a nemzeti egység és a felekezeti béke jegyében a református templomokra a csillag és a kakas mellé a keresztet is tűzzék föl. Indítványát különböző szintű egyházi fórumokon tárgyalták. Kikérték az egyházközségek véleményét is, és mivel ezek elutasítóak voltak, 1929-ben elutasították a kezdeményezést. A vita azonban újraéledt, amikor 1937-ben a budapesti Hálaadás templomának tornyára csillagot, főhomlokzata csúcsára keresztet terveztek. Ezt a heves viták után pont a ‘29-es zsinati határozatra hivatkozva sikerült megakadályozni. Eközben a politikai katolicizmus, a 1938-as Szent István év és a budapesti eucharisztikus kongresszus is hivatkozási alapot nyújtott a református fenntartásoknak.



„A kutatásaink során fölbukkant összetűzések már tradícióból, történelmi emlékezethez és identitáshoz ragaszkodásból fakadtak. Jelenleg nincs válasz arra, hogy ez a tradíció – dacára a teológiai ellenvetések és konkrétabb történeti utalások hiányának – a reformátusoknál miért maradt olyan erős, hogy a két háború között sem oldották föl, amikor az elzárkózás gyöngült s a kérdésben az egyházi közvélemény megoszlott” – fogalmazott tanulmánya végén Kósa László. Összegzésül megállapította, hogy a magyarországi protestánsoknál a kereszt jelképének használatától való tartózkodás hosszú időn át a felekezeti identitás fontos eleme volt, de azt nem lehet tudni, hogy a közös protestáns hagyomány mikor és miért vált szét evangélikus és református álláspontra.

A szövegek felől nézve
Tolcsvai Nagy Gábor nyelvész megkeresésünkre összefoglalta, milyen gyakorisággal és értelemben jelenik meg egyes református szövegekben a kereszt fogalma és szimbóluma. „A hitélet legfontosabb református szövegeiben a kereszt szó visszafogottan fordul elő. A Miatyánkban nincs benne. Az Apostoli hitvallás egyes fordításokban tartalmazza, más változatokban a megfeszítették ige foglalja magában. A református énekeskönyvben a kereszt szó 37 alkalommal mondatik, de ezekben sem válik teljesen elvontan a hit alapjának általános jelképévé, Jézus marad előtérben. A Heidelbergi Káté kereszt és a keresztfa szóval többször él, elsősorban Krisztus keresztfán való áldozatáról szólva. Itt is inkább a tényleges áldozathozatal áll előtérben, kevésbé a szimbolikus tartalom.”

Szerinte a kereszt jelének alakulástörténete a református hitben és annak liturgiai, teológiai és mindennapi nyelvi gyakorlatában nem pusztán hiány, hiszen a hitbéli gyakorlat és reflexió magára Jézusra irányul, a megváltással együtt. Gondolkodásunk számára a tárgyak, viszonyok, események főnévi megnevezése könnyebb feldolgozást enged, mint az időbeli esemény igei megértése. Ez a kereszt tárgyiasítására is csábíthat. „A kereszt a reformátusság számára összegző jelkép, megőrizve annak cselekvő tartalmát: az emberekért hozott megváltó áldozathoz eljutást, annak vállalását és elvégzését. A gyakoribb használatnak együtt kell járnia a kereszt cselekvő értelmezésével, ami Krisztus, a kereszthalál és a megváltás és az evangélium eltőrébe helyezését kívánja meg.”

Egy másik szemiotikai vonatkozás kapcsán kifejtette: a kereszt nem jelölése, nem említése korábban a keresztet jelölő katolikus, evangélikus és más keresztény egyházak közegében jelent meg, egy lényegében keresztény vallási, kulturális és kommunikációs világban. „Ez még igaz volt a 19. század végétől kezdődő állami szekularizációs folyamatokban, Európában. Az ezredfordulón azonban más a helyzet: a rendkívüli mértékben meggyarapodott (ál)egyházak és mozgalmak (ál)vallásos tömegében és az internet világában valószínűleg a kereszt a kereszténység legnyilvánvalóbb jele kifelé, ezért a hagyományokba illeszkedő, de gyakoribb nyílt református használata indokolt lehet. Ebben az értelemben a kereszt jelölésének vagy nem jelölésének nem szabadna a kereszténységen belüli elkülönülést fenntartania.”

Identitásunk felől nézve
„A szimbólumok használata és elutasítása alapjaiban határozza meg a vallási identitásokat” – nyilatkozta megkeresésünkre Nagy Károly Zsolt református lelkész és kulturális antropológus. „Identitásunk úgynevezett identitásszimbólumokban nyer kifejeződést. Ezek időnként változhatnak: olykor néhányuk tartalma feledésbe merül, aktualitását veszti, és akkor más jelképek léphetnek a helyére. Egy közösség azonban direkt módon ritkán változtat az identitásszimbólumain, amelyek alapvetően azt fejezik ki, hogyan tudjuk magunkat a másiktól megkülönböztetni. Maga a kereszt is a kortárs pogány kultuszoktól, vallásoktól való elhatárolódás jele volt. Az egyik legősibb keresztyén szimbólumként ismerjük a hal mellett.”

Az identitásszimbólumok gyakorlati jelentősége attól is függ, melyikről van szó. „A csillagot a templomok tornyain használjuk, már-már egyfajta „felségjelzésként”. Volt időszak, amikor mellette más szimbólumok is megjelenhettek a templomcsúcsokon, ma már szinte csak a kakas és a csillag maradt. A temetőkben többnyire a kelyhet használjuk, amely megjelenik a templombelsőkben és díszítésként is. Ezek a nem reformátusok számára is jól látható, a külső tekinteteknek kitett szimbólumok, ezért lettek a legmeghatározóbbak. A templombelsőkben egyébként ennél jóval több szimbólum jelenhet meg, mert a díszítésben differenciáltabb a szimbólumhasználatunk, mint az identitásszimbólumaink terén.”



Nagy Károly Zsolt szerint a kereszt használata körüli vitának legalább négy rétege van: szemiotikai, teológiai, történelmi és társadalmi. „Az első a szemiotikai réteg. Ez a legegyszerűbb, és ez van a legmélyebben. Itt rögtön tetten érhető az érvelésekben és a kereszthasználattal kapcsolatos polémiákban az a sajátos csúsztatás, hogy többnyire összekeveredik a kereszt és a feszület fogalma. A kereszt jelével önmagában nincsen szemiotikai problémája a reformátusoknak. Amivel probléma van, az a feszület, ami Krisztus testének, azaz a corpusnak az ábrázolása a kereszten. Ez a szemiotikai „csúszás” a magyarországi reformáció kezdetei óta végig jelen van egészen napjainkig.”

Teológiai szinten inkább az első és a második parancsolat összefüggésében fogalmazódnak meg ellenérvek a feszület használatával szemben. „A képhasználattal kapcsolatban a reformátorok többnyire az első parancsolattal való ütközést tartják súlyosabbnak, nem a konkrét képtilalmat. A kép a határtalan, végtelen Istent behatárolja és rögzített formában prezentálja a hívek számára, és ezzel eltávolít egy megtapasztalható, élő Isten képétől. Az első parancsolat összefüggésében ez az eltávolító kép bálvánnyá válik, mert Isten helyére kerül. Az ezzel szemben megfogalmazódó, az ábrázolás és a reprezentáció vagy a tisztelet és az imádat közötti különbségtételt hangsúlyozó katolikus ellenérveket a teológiai viták során protestáns eleink nem nagyon vették komolyan.”

A harmadik a történelmi réteg. „Mint Móricz Zsigmond megjegyzi egy helyen, »az ellenreformációt a kereszt jegyében hajtották végre«, ami azt jelentette például, hogy a köztéri keresztállítás a térfoglalás eszközévé vált. Ezek a traumák egy olyan jelentésréteget vontak a kereszt jelére, mely elfedi az alatta lévő szemiotikai és teológiai rétegeket, s ma többnyire csak ezt látjuk.”

A negyedik réteg a szimbólum társadalmi használata. „Az identitásszimbólumok azonosítanak egy közösséget, használatuknak pedig mindig van tágabb, politikai összefüggése. Ezért is izgalmasak a kereszt ilyen használata körüli 20. századi viták, hiszen azok alapvetően politikai természetűek voltak, hol a politikai katolicizmus, hol a saját keresztyén jellegét hangsúlyozni akaró állam tevékenységeihez kapcsolódtak. Ezek a politikai kontextusok minden korban nagyon fontosak, mert bár az említett rétegek nem írják fölül egymást, a társadalmi használat tágabb összefüggései határozzák meg azt, hogy milyen szemszögből nézzük a problémát.”

Időnként persze – mint hozzátette – megfigyelhető a szimbólumok használatában is több-kevesebb változatosság, „ám ha használatba kerül is nálunk a kereszt, általában más, erős református identitásszimbólum mellett jelenik meg. Ez kompromisszumos lehetőség.”

A viták felől nézve
Kulturális emlékezetünk meghatározza, hogy kikként gondolunk magunkra, ezért nyomhatja rá bélyegét a keresztre még ma is az ellenreformáció emléke. „Nagy kérdés, hogyan akarunk emlékezni a múltunkra. Olyan dolgokon keresztül, amelyek elválasztanak másoktól, sérelmeket és traumákat elevenítenek fel, vagy olyan dolgokon keresztül, amelyek inkább összekötnek minket más felekezetekkel, még a teológiai viták ellenére is? Fenn kell-e tartanunk a szimbólumhasználat körüli vitákat, vagy esetleg ideje lenne e jelben egyesülni, és ezt vállalva képviselni a keresztyénséget a társadalomban?” – vetette fel Nagy Károly Zsolt.

A kérdés megítélésére hatással lehet az is, hogy egyes országokban a vallási szimbólumok nyilvános használatának tiltása, lecserélése, áthangolása zajlik. „Mi a történelmi traumáink következtében magunkban hordozzuk az elnyomatás, traumatizáltság érzését, kisebbségi önképünk van, sokszor ebből fakadnak társadalmi reakcióink. Egy ilyen önképpel bíró közösség számára nem mindegy, hogy a kereszt használatának napjainkban tapasztalható forszírozása mögött milyen okok állhatnak. Ha nincsen mögötte tudatos reflexió a történelmi tradíciókra, akkor nagyon könnyen újra a konfliktusok forrásává válhat.”

Tudatosítanunk kell, hogy a közösségi tapasztalatból fakadó jelentéstulajdonítások ma is érvényesülnek. „A kereszt használatától való tartózkodás nem külső kényszer, hanem a közösség belső reakciója. Kérdés, hogy a mostani kezdeményezés kívülről jön vagy belülről fakad? Legelőször is azt kellene tisztáznunk, hogy miért vetjük fel ezt a problémát! Az őszinte és tiszta kommunikáció nagyon fontos lenne. Azt is meg kell tudnunk, hogy mit mondanak erről a gyülekezetek, a református értelmiség. Egyházunk hagyományosan alulról építkező egyház, ezért hiátusunk, hogy nincsenek benne a köztudatban ezek a viták.”

 

Képek: Dunamelléki Református Egyházkerület; Dimény András (reformatus.hu); Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény; ELTE; Füle Tamás