Hatalmas boldogsággal fogadták a gyerekek az idei első havazást. Kétéves kislányomat nem lehetett elvonszolni az üvegajtótól, még a kisszékét is odatolta elé, hogy leülhessen nézni a havazást. Később szülői segítséggel megépíthette élete első hóemberét, amelyre annyira büszke volt, hogy többször is visszatért hozzá, hogy gyönyörködjön benne. Igen ám, de a hőmérséklet emelkedni kezdett, a havazást felváltotta az ónos eső, a hóember pedig elkezdett dőlni és zsugorodni. A végén csak koszos latyak maradt belőle, elvesztve formája mellett a tisztaságát is. Az utcákat járva látni, ahogy hasonló sorsa jut minden más hókupac is, és alig egy-két helyen marad meg néhány szürkés vagy barnás árnyalatú hófolt.

Mondhatjuk persze, hogy minden hónak az a sorsa, hogy aztán pocsolyává legyen, majd végül csak a benne összegyűlt kosz maradjon meg belőle. De gyermeki énünk értetlenül áll azelőtt, hogyan válhat valami ragyogóan fehér és tiszta egy halom mocsokká.

Nemcsak az utcán zavar minket a latyak – hasonlóan vagyunk mindennel, ami fényesen indul, de aztán mocskos lesz és lehúz minket. Vágyak, tervek, álmok, amelyek lelkesítenek minket, de mire nekilátunk a megvalósításuknak, addigra ragyogásukból már semmi sem marad: formátlanná válnak és eláztatnak mindent. Sokunk így van magával az adventtel is. Minden évben elhatározzuk, hogy megőrizzük tisztának a készülődésünket, hogy ezúttal úgy várjuk majd a karácsonyt, mint a kisgyerek, aki az üvegen keresztül csodálja a hóesést, és nem engedjük, hogy ünnepünk latyakba fulladjon. Aztán mégis kudarcot vallunk. A hónál törvényszerű, hogy latyakká legyen, de vajon az ünnepi készülődésünknél sem lehet másként? A bűneset utáni világban nem lehet megúszni a bemocskolódást. Van azonban a hóval szemben egy nagy előnyünk: mi képesek vagyunk megtisztulni és megújulni Őáltala, akinek az eljövetelét várjuk. 

Várjuk hát gyermeki lelkesedéssel, hogy újra ragyoghassunk!