„Nem próbálok, Uram, behatolni Magasságod mélységébe, mivel nincs semmi hasonlóság közted és az én megértésem között. Amennyire lehet, szeretném mégis megérteni az Igazságot, amelyben szívemmel hiszek és amelyet szeretek."
Anselmus
Mit várunk?
Vajon tudjuk-e, hogy az élet a következő pillanatban folytatódik? Nem. Csak azt tudjuk, hogy eddig folytatódott, s mivel mi a folytatásnak vagyunk állandó tanúi, ezért ez vált természetessé, magától értetődővé, holott nem az. - Adventi elmélkedés.
Mint minden ünnep és ünnepkör, így az advent is jó alkalom arra, hogy újra és újra megkérdezzük önmagunktól: ma mit jelent nekem. Már csak azért is szükséges megtennünk, hogy értelmezzük - ha kell, átértelmezzük -, illetve kibontsuk, gazdagítsuk jelentését. Folyamatban vagyunk, s kell, hogy magunk is folyamat legyünk: mégpedig az elmélyülés, a mélyebb megértés folyamata.
Tudjuk, az advent eredendően az Eljövendő, a Messiás várása. A Krisztusé, aki megváltja kárhozatra méltó bűnös népét. És nem alaptalanul, hiszen ő a Megígért. Az emberek tehát a messiásvárásban nem vágyaikat fogalmazták meg, hanem befogadták és elfogadták Isten ígéretszavát. És ez nagy különbség! De vajon mi, 21. században élők kit várunk? Tudunk-e ugyanúgy az ígéretekre figyelni, ahogyan ószövetségi eleink? Mert egyvalaminek közösnek kell lennie. És ez e közös vonás nem lehet más, mint hogy mi is előretekintünk. Mi is belekapaszkodunk az ígéretekbe, de azzal a különbséggel, hogy a beteljesült ószövetségi próféciák helyett az újszövetségi, s ezen belül legfőképp a jézusi előremutató igékre figyelünk.
Ő már nem egy majdan Betlehemben születendő gyermekről beszélt, hanem arról, hogy az Emberfia eljön angyalaival együtt az ő dicsőségében, a trónra ül, és ítélkezni fog (vö. Máté evangéliuma 26. rész, 31-33. vers), és ez lesz e világnak vége. De vajon ezt várjuk? Eljutottunk-e az ószövetségi várakozók gyülekezetétől az újszövetségi ígéretekre figyelők egyházába?
Tudnunk kell, a világ vége bármikor bekövetkezhet, ugyanúgy, ahogy a jelenlegi élet folytatása, hiszen az is ugyanolyan „bármikor bekövetkezés". Tehát amikor erről a világról, annak folytatódásáról beszélünk, nem természetes, emberileg nagyon is esetleges jelenségről van szó. Isten oldaláról nézve viszont a folytatás eljövetele, beállása és a vég elérkezése, illetve beállása az Ő hatalmát és akaratát tekintve ugyanolyan akció. Nincs különbség. Ezért biztos a mi várakozásunk. Kérdés, tudjuk-e, hogy az élet a következő pillanatban folytatódik. Nem. Csak azt tudjuk, hogy eddig folytatódott, s mivel mi a folytatásnak vagyunk állandó tanúi, ezért ez vált természetessé, magától értetődővé, holott nem az. És ez az, ami sokak gondolkodásából hiányzik. Ismétlem: minden pillanat bekövetkezés, a folytatás bekövetkezése, de szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a következő pillanat a folytatás hiánya, azaz a vég beállása is lehet. Ám nekünk, keresztyéneknek ez az Úrral való találkozást jelenti. A keresztyénség tehát végső soron nem a folytatásban érdekelt – s ha igen, csak annyiban, amennyiben missziós feladatát még nem töltötte be –, hanem a vég elérkezésében. Advent tehát a Visszajövő várása. Annak a várása, aki már eljött, hogy ismét eljöjjön. És így lesz a jászolból menny. Nem a csecsemő-király előtt hódolunk, hanem a menny Ura előtt, mert onnan jön el ítélni élőket és holtakat.
Mindezt tudva és értve föl kell tennünk néhány újabb kérdést: van-e valódi újszövetségi adventi látomásunk? Kit látunk magunk előtt, s milyen jövőt? A jászolban állatok leheletével melegedő kisdedet, vagy a mindenki számára látható módon visszaérkező Krisztust? Számunkra advent nem a születésre való fölkészülés, hanem a vég eljövetelére történő előkészület. Előretekintés. E nélkül ugyanis nincs sem evangélium, sem evangelizáció. E nélkül minden prédikáció csak papos beszéd. Ha ugyanis nincs ama nap, a harag napja (vö. Dies irae, dies illa), akkor a kegyelem elveszti teológiai értelmét, s pusztán jogi kifejezéssé degradálódik. De lesz vég, és lesz harag, de lesz kegyelem is, s a Vőlegény magával viszi szeplőtelen mennyasszonyát.
Ilyen várakozásban vagyunk, vagy csupán a megtörténtet, a már átéltet éljük újra? Ne féljünk a kérdés személyessé válásától. Merjünk teljes hitbizonyossággal előre tekinteni, hiszen Ő mondta: „Bizony, hamar eljövök". S mondjuk rá mi is: „Jöjj, Uram, Jézus!" (vö. Jelenések könyve 22. rész, 20. vers)
Apostagi Zoltán
A szerző református presbiter