Mint minden ünnep és ünnepkör, így az advent is jó alkalom arra, hogy újra és újra megkérdezzük önmagunktól: ma mit jelent nekem. Már csak azért is szükséges megtennünk, hogy értelmezzük - ha kell, átértelmezzük -, illetve kibontsuk, gazdagítsuk jelentését. Folyamatban vagyunk, s kell, hogy magunk is folyamat legyünk: mégpedig az elmélyülés, a mélyebb megértés folyamata.

Tudjuk, az advent eredendően az Eljövendő, a Messiás várása. A Krisztusé, aki megváltja kárhozatra méltó bűnös népét. És nem alaptalanul, hiszen ő a Megígért. Az emberek tehát a messiásvárásban nem vágyaikat fogalmazták meg, hanem befogadták és elfogadták Isten ígéretszavát. És ez nagy különbség! De vajon mi, 21. században élők kit várunk? Tudunk-e ugyanúgy az ígéretekre figyelni, ahogyan ószövetségi eleink? Mert egyvalaminek közösnek kell lennie. És ez e közös vonás nem lehet más, mint hogy mi is előretekintünk. Mi is belekapaszkodunk az ígéretekbe, de azzal a különbséggel, hogy a beteljesült ószövetségi próféciák helyett az újszövetségi, s ezen belül legfőképp a jézusi előremutató igékre figyelünk.
Ő már nem egy majdan Betlehemben születendő gyermekről beszélt, hanem arról, hogy az Emberfia eljön angyalaival együtt az ő dicsőségében, a trónra ül, és ítélkezni fog (vö. Máté evangéliuma 26. rész, 31-33. vers), és ez lesz e világnak vége. De vajon ezt várjuk? Eljutottunk-e az ószövetségi várakozók gyülekezetétől az újszövetségi ígéretekre figyelők egyházába?

Tudnunk kell, a világ vége bármikor bekövetkezhet, ugyanúgy, ahogy a jelenlegi élet folytatása, hiszen az is ugyanolyan „bármikor bekövetkezés". Tehát amikor erről a világról, annak folytatódásáról beszélünk, nem természetes, emberileg nagyon is esetleges jelenségről van szó. Isten oldaláról nézve viszont a folytatás eljövetele, beállása és a vég elérkezése, illetve beállása az Ő hatalmát és akaratát tekintve ugyanolyan akció. Nincs különbség. Ezért biztos a mi várakozásunk. Kérdés, tudjuk-e, hogy az élet a következő pillanatban folytatódik. Nem. Csak azt tudjuk, hogy eddig folytatódott, s mivel mi a folytatásnak vagyunk állandó tanúi, ezért ez vált természetessé, magától értetődővé, holott nem az. És ez az, ami sokak gondolkodásából hiányzik. Ismétlem: minden pillanat bekövetkezés, a folytatás bekövetkezése, de szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a következő pillanat a folytatás hiánya, azaz a vég beállása is lehet. Ám nekünk, keresztyéneknek ez az Úrral való találkozást jelenti. A keresztyénség tehát végső soron nem a folytatásban érdekelt – s ha igen, csak annyiban, amennyiben missziós feladatát még nem töltötte be –, hanem a vég elérkezésében. Advent tehát a Visszajövő várása. Annak a várása, aki már eljött, hogy ismét eljöjjön. És így lesz a jászolból menny. Nem a csecsemő-király előtt hódolunk, hanem a menny Ura előtt, mert onnan jön el ítélni élőket és holtakat.

Mindezt tudva és értve föl kell tennünk néhány újabb kérdést: van-e valódi újszövetségi adventi látomásunk? Kit látunk magunk előtt, s milyen jövőt? A jászolban állatok leheletével melegedő kisdedet, vagy a mindenki számára látható módon visszaérkező Krisztust? Számunkra advent nem a születésre való fölkészülés, hanem a vég eljövetelére történő előkészület. Előretekintés. E nélkül ugyanis nincs sem evangélium, sem evangelizáció. E nélkül minden prédikáció csak papos beszéd. Ha ugyanis nincs ama nap, a harag napja (vö. Dies irae, dies illa), akkor a kegyelem elveszti teológiai értelmét, s pusztán jogi kifejezéssé degradálódik. De lesz vég, és lesz harag, de lesz kegyelem is, s a Vőlegény magával viszi szeplőtelen mennyasszonyát.

Ilyen várakozásban vagyunk, vagy csupán a megtörténtet, a már átéltet éljük újra? Ne féljünk a kérdés személyessé válásától. Merjünk teljes hitbizonyossággal előre tekinteni, hiszen Ő mondta: „Bizony, hamar eljövök". S mondjuk rá mi is: „Jöjj, Uram, Jézus!" (vö. Jelenések könyve 22. rész, 20. vers)

Apostagi Zoltán
A szerző református presbiter