Először is tartozom a címben előforduló idegen kifejezés használatának magyarázatával. Bár az egyház szinte kezdettől fogva terminus technikusként alkalmazza a homília kifejezést a szentbeszéd megnevezésére, én inkább a görög eredeti jelentését kívánom hangsúlyozni. A homilia ugyanis társalgást, testvéri, baráti beszélgetést jelent. Álljon itt az emmausi tanítványok tanakodásából egy példa: „Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek… és beszélgettek ((h)omiluon) egymással mindarról, ami történt” (Lk 24,13–14). Ennek megfelelően már a címben szeretném érzékeltetni, hogy e szerény írást egy feltételezett vagy akár tényleges eszmecsere egyfajta felvezetésének szánom, semmiképpen sem a szó pejoratív értelmében megmondó tollforgatásnak.

Amikor bűnről, bűnözésről beszélünk, elsősorban köztörvényes esetekre gondolunk. Testi erőszakra, lopásra, sikkasztásra, adócsalásra, gazdasági vagy politikai hatalommal való visszaélésre, de nem ritka, hogy kisebb gyermeki, kamaszkori stiklikre. A Tízparancsolat is direktben ezekről, bár nem csak ezekről beszél. Miért? Mert ezek egészen konkrét, könnyen mérhető jelek, és adott esetben kétségbevonhatatlanul egyértelművé teszik, hogy bűn van az életünkben. Azonban a bűn – még mielőtt a törvénnyel ütközne –, rejtőzködve már bennünk van, ezért elengedhetetlen, hogy szót ejtsünk alig észrevehető természetéről.

Jó volna, csábítja a szemet, kívánatos (1Móz 3,6) – ezek a mi „fekete dobozunk” kiolvasható és értelmezésre váró adatai. Ezek a szavak, tömör kijelentések maradtak ránk a „nagy gyümölcsszakítás”, azaz az ősbűn elkövetése előtti, feszültséggel teli, elbizonytalanító, majd pedig a rossz döntést hozó percekből. Ezek azok a láthatatlan lépések, amelyek a bűn halálos szakadékához vezettek. Éppen ezért ahhoz, hogy a bűn természetét jobban megértsük, merevítsük ki, akár a filmkockákat, e belső, nagyon is beszédes képeket, amelyek rámutatnak az emberi lélek fokozatos torzulására, működésének történéseire, és visszavonhatatlan döntésére.

De mi is történt? Mi változott meg? Időközben a tiltott fa változott meg? Talán a növekedés közben vált kívánatossá, csábítóvá? Ahhoz, hogy megtehessük az első lépést, először nézzük meg, hogyan is jött létre az Édenkert, majd ezt követően állítsuk ezzel párhuzamba a már említett 6. vers részleteit. „Ültetett az Úristen egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált. Sarjasztott az Úristen a földből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját.” (1Móz 2,9) Majd „Ezt parancsolta az Úristen az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz” (1Móz 2,16-17).

Ha az Édenkertről szóló leírást figyelmesen olvassuk, észrevesszük, hogy a Kert létrehozásának elbeszélésében és a bűneset történetének részben idézett versében találunk néhány azonos szót. Ilyen a szem és a kívánatos. Milyen fákat helyezett el az Úr a Kertben? „…szemre kívánatosat és eledelre jót”. Az Úristen tehát eleve olyan növényeket hozott létre, sarjasztott, amelyek kellemesek, fogyasztásra kívánatosak voltak. Némi játékos gasztronómiai megjegyzéssel azt is mondhatnánk, hogy ez a konyhaművészet első megjelenési formája, hiszen az étel nemcsak ízes és zamatos volt, de a „szervírozás” szépsége, vagyis a látvány is az étkezéshez tartozott. És ez a kívánatosság mindenféle fára érvényes kijelentés, nem csupán a fogyasztásra szántakra, a jó és a rossz tudásának fájára is. Ez pedig azt jelenti, hogy minden fa szépséget árasztott. Mert amit Isten alkot, az mind igen jó. Tehát a tiltott fa sem volt csúf, undorító, visszataszító, és később sem lett szebb, mert már nem lehetett annál szebb, mint amilyen volt. Sőt, eledelre is „jó” volt, tehát az ízével sem volt baj, és mérgezést sem okozott, amelynek következménye a klinikai halál lett volna. És ennek ellenére az ember egy ideig mégsem evett a jó és a rossz tudásának fájáról. És itt kell újra föltenni a kérdést: de akkor mi történt, mi változott meg? Miben van a sarjasztott kívánatos és a bűneseti kívánatos közötti különbség?

Mindenekelőtt abban, hogy az első kifejezés az Isten munkájára vonatkozik: kívánatosat sarjasztott, míg a második az emberben végbemenő változás következménye, az istenivé levés vágyának megjelenése: kívánatos az a fa, a jó és a rossz tudásának fája. Az a konkrét fa. A tiltott. De mitől lett az? Nem attól, mert önmagában szemre kívánatosat – egyik zsidó fordítás szerint „szemre kedveset” – teremtett az Úr, hanem attól, hogy az ember szívében bűnös elhatározás volt születőben.

Már megváltozott az ember látásmódja. A szerényebb jó volna egy nagyon aktív csábításba ment át. A bűneset történetének ebben a döntő részletében már nem a külső valóság jelenik meg, illetve tükröződik, hanem a belső sóvárgás, amelynek eredményeként a kívánatos, a kedves, szemet csábító, s ezáltal az embert károsan befolyásoló, az információt rosszul értelmező lelki-szellemi eszközzé válik. Az 1Móz 2,9-ben még az információ csupán annyi, hogy szemre jó, eledelre kívánatos, de az 1Móz 3,6-ban már azt olvassuk, hogy csábítja a szemet. Jézus pedig azt mondja: „aki kívánsággal tekint”, pont, pont, pont, már bűnt követett el szívében (Mt 5,28). A valóságban láthatóan még semmi sem történt, ám a valóság Isten számára a szívben kezdődik, mert a történés először ott megy végbe.

A jézusi idézetet megelőzi egy tiltás – „Ne paráználkodj!” –, ahogy a bűnesetet is megelőzte: arról nem ehetsz. De az ember a szívében bűnt követett el, és szakított Istennel. Nem később. Akkor és ott! És azután szakított a fáról és evett. Így jut el előbb a „jó volna”, majd a „csábítja a szemet” és végül a „kívánatos” végzetes lépések sorozatához.

Miért? Erre alapvetően két, egymással összefüggő válasz van. Az első, mert megjelent a Harmadik személy, a Nagy Kísértő, aki kételyt ébresztő kérdésével sikeresen indította el azt a folyamatot, amelynek brutális következménye volt, s az ember már csak önmagára, önmaga megvalósítására koncentrált, sőt, azt helyezte mindenek fölé. Másodszor – és ez az előbbiből következik – mert azt gondolta, hogy nem fog belehalni. Azt gondolta, hogy önmaga javára teszi, azaz hasznára válik, s ezáltal olyan lesz, mint az Isten.

Olyan döbbenetes, hogy bár egy fa kivételével minden fáról szabadon ehetett az ember, mégis az az egy vált a legóhajtottabb fává. Ott volt az élet fája is, mégsem arról szakított, mégsem az kellett, mégsem az lett a legfontosabb. Augustinus ezt írta: „Valójában ijesztő tévedés az, hogy mindenki a maga javát szeretné, és sokan mégis azt teszik, ami végzetes számukra.” (A Szentháromságról XIV.14.18.) Hát mi más ez, ha nem a bűn? Bűn önmaguk ellen, és bűn az őket teremtő és őket minden jóval ellátó Isten ellen. És ha ez igaz, márpedig igaz, akkor azok, akikről az egyházatya ír, a bűnben élnek, sőt, mi magunk is abban vagyunk.

Hitvallásunk szerint a mi mennyei Atyánk úgy megőriz bennünket, hogy akarata nélkül egy hajszál sem hullhat le fejünkről, sőt, minden a mi üdvösségüket kell hogy szolgálja (HK 1. K-F). De vajon minden, amit mi teszünk, az üdvösségünket szolgálja? Mert ha nem, akkor bűnben élünk.

Értjük a bűnnek ezt az aspektusát, ezt a megvilágítását, megközelítését? És még nem is gyilkosságról, nem paráznaságról, nem lopásról – és még hosszasan sorolhatnánk – beszélünk. Nem botrányokról, nem tragédiákba torkolló eseményekről. Egy teljesen átlagos polgári életről. Amilyen az enyém, és amilyen a tiéd. És máris rá kell döbbennünk, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Egész életünk arról szól, hogy hogyan tehetjük sikeressé. Tanulunk, hogy fölkészüljünk a nagybetűs életre. Elmegyünk a munkahelyre, és igyekszünk helytállni. Aztán hazamegyünk, és otthon is. És most szándékosan csak pozitív dolgokat soroltam. Ám ha őszintén megvizsgáljuk magunkat, a mi motivációnk sem más, mint az első emberé: jó volna, csábítja a szemet, kívánatos. És nem tudjuk, hogy hol a megállj. És elindulunk – akár még a családban is – a mértéktelen, másokon átgázoló önmegvalósítás felé. És mi is függetlenítjük magunkat Istentől. És az igenek és a nemek már nem Istentől valók. Nem az Ő Igéjén, Kijelentésén alapulnak. És amikor látjuk, hogy baj van, megbánás és bűnvallás helyett – jelképesen szólva – a fák sűrű takarásába rejtőzködünk, menekülünk, ahogy az első emberpár, pedig Teremtőnkhöz, szerető Istenünkhöz kellene rohanni. Ugyancsak Augustinus figyelmeztet bennünket: „Vannak bizonyos menedékhelyek, ahol nincs erő, s ha valaki odamenekül, inkább elgyengül, mint megerősödik.” (Zsoltármagyarázatok) Igen, így jár az, aki nem a megbocsátó Istennél keresi a megoldást.

És mindennek ellenére Isten könyörületes. És akit már az Édenkertben megígért – közvetlenül a bűnbeesés után –, őt nekünk adta, és értünk a keresztre szegezte, hogy megigazuljuk, ingyen kegyelemből, általa. Ő Jézus Krisztus, a Messiás, a Szabadító.
Aki, mielőtt megfeszíttetett, azért szerezte az úrvacsorát, hogy legyenek látható jelek, melyek az ő váltsághalálára, a bűnösökért – érted és értem – bemutatott áldozatára mint jelzett dologra mutassanak. Ezért az úrvacsorai szentség Jézus Krisztus személyét helyezi középpontba, és ily módon van ott. Ám hozzá csak alázattal és bűnbánattal közelíthetünk. Ezért – mielőtt magunkhoz vennénk a kenyeret és a bort – bűntudattól gyötrődve be kell vallanunk, hogy bűnösök vagyunk, és hogy ezért szükségünk van Rá mint Megváltóra, mert csak így kaphatunk kegyelmet. „Életemre mondom – így szól az én Uram, az Úr – hogy nem kívánom a bűnös ember halálát, hanem azt, hogy a bűnös megtérjen útjáról, és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz utaitokról! Miért halnátok meg, Izrael háza?” (Ez 33,11) Ragadjuk meg ezt a valóban isteni lehetőséget! Így készüljünk az úrvacsorára, hogy aztán mi is az Úr halálát evangéliumként tudjuk hirdetni az Ő dicsőségére, önmagunk megerősödésére és mások üdvösségére.

Jó volna…! Csábítja a szemet. Kívánatos. Bárcsak átértelmezné bennünk mindezeket az Úr, hogy az legyen számunkra is jó és kívánatos, ami helyreállít, ami üdvösséges! Adja Isten, hogy ez legyen társalgásunk, homíliánk témája!