Győzni a jobban tudás arroganciáján
Az én testem, az én szabályaim, az én zeném, I did it my way, majd én jobban tudom, mi jó nekem... Súlytalan helyzetekben megtehetem, hogy minden körülöttem forog, én vagyok az első, és majd én jobban tudom, hogy mi a bajom, vagy hogyan éljek. De amikor nem súlytalan a helyzet, tud ez drámai alakot ölteni. Temettem már olyan rákos beteget, aki tudott jobbat az orvosoknál és a bevett gyógymódnál, és az olasz csodadoktor „célzatosan adagolt”, „sejtszinten ható” szódabikarbónájában meg C-vitaminjában bízott. Mert biztos van jobb, mert a bevett, az biztos átverés, honnan tudná az, aki kitalálta, meg előírja, mi jó nekem. Egyáltalán milyen jogon teszi, hogy előír valamit? Kitől van a hatalma hozzá?

A helyi általános iskola épp tegnap hirdette ki: azt kéri a szülőktől, hogy ha lehet, mondják le a külföldi útjaikat, ha nem, akkor viszont vállalják, hogy a gyermekük is velük együtt két hétig önkéntes karanténban, azaz otthon marad, és nem jön a közösségbe. Ennek a mi településünkön, ahol a lakosság meghatározó hányada dolgozik külföldön, bizony van súlya. A szülő mérlegelni kényszerül, kitől vár megértést: a gyermekétől és annak közösségétől vagy a munkaadójától. Lemondás, akármelyik mellett dönt is, és remélem, senki nem lesz, aki a gyerekkel összekacsintva majd jobban tudja és kijátssza az önbevallásra épülő rendszert.

Ez a vírus tanít bennünket arra, hogy teljesen mindegy, én mit gondolok, mennyire vagyok veszélyben vagy sem, van közösség, akiért felelek, és van nálam kiszolgáltatottabb, aki miatt érdemes megtennem a szükséges lépéseket, és nem jobban tudnom. Akkor is, ha esetleg a jobban tudásom teljesen alapos és racionális: ha tudom, hogy csak a huzat kapott el izzadtan, azért köhécselek, de az anyukám, a nagymamám nagyobb veszélyben van, mint én, ezért lemondok a jobban tudásomról és felteszem a maszkot – biztos, ami biztos. Vagy csak azért, hogy ne aggódjon, aki előttem áll a sorban a boltban. Apró, jelentéktelen dolgok ezek.

Mint Naámánnak a Jordánban való megmerülés, piti és semmi dolognak tűnik többször mosni és alaposabban kezet, meg – ha kapunk egyáltalán – felvenni egy vékony, illékony kis szájmaszkot, a nagy kunszt és az igazi hatalom ebben a dologban nem jobban tudni. Nagy kunszt erre rábízni magunkat, mint az elő sem fáradó próféta megüzent szavára. Ha tudunk nem felülbírálni csípőből mindent és mindenkit, az a valami. Ha tudunk alázattal belesimulni egy akaratba. Elég csak megkérdezni az embereket a gyógyszerszedési szokásaikról, vagy tanulmányozni egy zűrösebb kereszteződést ahhoz, hogy lássuk, mennyire lételemünkké vált a jobban tudás. Burkolt önistenítés. Legyen a mi böjtünk az alázat!

Amikor Jézus azt mondja Péternek, távozz tőlem, Sátán, akkor valójában valami olyasmit mond, hogy: helyedre. Ha jól emlékszem, konkrétan olyan fordulatot használ, ami katonai hadtest vagy kötelék sorrendiségét, hadrendet jelent. Pétert nem elkülöníti vagy száműzi, hanem a helyére teszi. Isten nem elküld magától, nem megtagad, vagy önutálatra, önelvetésre int, hanem helyes sorrendre, amelyben Ő az első. De ha egy egyszerű kézmosási instrukciót nem tudunk alázattal végigkövetni, úgy hogy ne az egónk tolakodjon előre, hogy akarjuk Jézust követni?

Győzni a megszokás fölött
Terhesként tapasztaltam, mennyire nehéz úrrá lenni reflexeken. Férjem leszidott minden egyes pusziváltás után (pedig hol volt akkor még a Covid…), nagy pocakkal pedig még az is megölelgetett és puszival köszöntött, aki addigi életemben soha. És igen, ha a másik közelíti az arcát, bennem is ott a jólnevelt reflex ugyanúgy tenni. Táncolnak a tükörneuronok, fejlődik a szimpátia, termelődik az oxitocin, endorfin, van valahova tartozás élménye, instant önjutalmazás... Ugyanez igaz a kézfogásra. Ráadásul, olyan sokáig tartott, amíg felnőttem hozzá, hogy igenis nyújtsam idősebb, rangosabb férfiaknak is én, a nő. De most más alternatívát kell keresni. És ebben benne lesz a bénázás, vagy épp kisülhetnek belőle kedves, okos, kreatív megoldások, mint a táncos lábösszeérintés kézfogás helyett. De a motorikus rutint fel kell adni, új utakat kell keresni. Valahogy úgy, mint a keresztényüldözésekkor, amikor nem lehetett nyíltan beszélni, nyíltan hívogatni, és jött a porba rajzolás, és a föld alatti meg házi közösség. Nem mondhatjuk, hogy ne lett volna megerősödésére a hitnek az, hogy kiestek alóla a megszokások.

Mindenkinek fájó, ha esetleg elkövetkezik az a pont, amikor az istentiszteletek megtartásától vagy legalábbis az istentiszteleti közösségtől való tartózkodást kérik a hivatalos szervek. De ha ez megtörténik, akkor sincs új a nap alatt. Van nyomtatás, van telefon, hogy azokat is utolérje az Ige, akik esetleg nem követnek online vagy televíziós élő közvetítést. És kreativitást, egymásra figyelést, szervezést igényel kitalálni, hogy így hogyan lehet mégis mindenkihez eljuttatni az evangéliumot. Minél kevesebbeket veszélybe sodorva, de Krisztus misszióját fel nem adva.

Győzni a fogyasztáson
Talán ez áll legközelebb a valaha volt hús- és ételböjtökhöz. A fogyasztásban elkényelmesedve kevesen emlékeznek már arra, milyen volt sorban állni a kenyérért. Evidencia, hogy megkapjuk, amit akarunk, vagy ha épp nem, a lábunkról is leverjük a port, és átmegyünk egy másik üzletbe. Most a vírus hírére ijedtségből sokan bevásároltak. Hátha otthon ragadunk, hátha nem lesz… Nagy félelem a nincs, mert elszoktunk tőle. Mi lesz, ha valamink nem lesz? Mi lesz, ha oda a kényelem, a megszokás, a jóllakottság, vagy kiszolgáltatottá válik az ember? Fontos pedig az ilyen félelemmel is szembenézni hívőként, és erőt venni rajta. Nagy önuralom kell csak 2 kiló lisztet venni 20 helyett. Vagy ha végre hoznak a sarki patikába szájmaszkot, akkor nem felvásárolni mindet, hanem csak amennyire szükségünk van, épp annyit venni. Két dolog miatt is: egyrészt mert bízunk az Úrban, hogy amikor kell, majd ad, mint mannát és fürjet a pusztában. Másrészt meg aki gyűjt és halmoz, jó eséllyel a szomszédja, barátja elől vesz el.

Nagy vizsga, embert próbáló időszak ez a vírus, és nem mindegy, hogyan nézünk vele szembe: úgy, hogy kitolás az élettől, és mint egy zombifilmben, mindenki ellenség és csak le kell győzni: nekem jusson inkább… Vagy mint egy olyan helyzetet, amelyben Istenhez való hűségemből és embertársaim iránti felelősségvállalásból is vizsgázom. Ez utóbbin érdemes törni a lelkünket.