Púpba csomagolt szárnyak

A bátyáim nem kedveltek különösebben, amikor kicsi voltam. Megértem, szerintem is idegesítő kisgyerek voltam. Élesen él bennem a pillanatok emléke, amikor sóvárgok azután, hogy részese lehessek mindazoknak a mókáknak, amelyekből kiközösítettek.

Ez az érzés végigkísérte az életemet. Már idősebb fejjel, középiskolában, bőven az okostelefonok megjelenése előtt kifejlesztettem a saját FOMO-mat. Azaz az attól való félelmet, hogy lemaradok valamiről (a FOMO a „fear of missing out” angol kifejezés rövidítése – a szerk.) Mindig máshol szerettem volna lenni: jobb fejekkel, idősebbekkel, lazábbakkal. De valami mindig hiányzott. Nem volt elég pénzem, nem volt jó ruhám, nem voltam elég jófej, nem passzolt a stílusom és így tovább. Az irigység, a mohóság, a sóvárgás, az elutasítottság mindennapi érzések voltak számomra.

Irigynek lenni nem buli. Nemcsak hogy nem kapsz meg valamit, amit szeretnél, de közben szégyelled is magad. Tehetetlen, mocskos érzés. Kifordítja az embert, kicsinyessé tesz. Pici leszel és üres. Ez egyike azoknak a jellemhibáknak, torzulásoknak, tipikus bűnöknek, amelyek az én életemre jellemzőek. Minden élettörténet és személyiség más. Ez az én púpom.

Mindezt azért írtam le, hogy kicsit közelebb hozzam az olvasókhoz azt, amiről ezután fogok írni. A legtöbbünk, amikor gyengeségről, az élete árnyékos feléről beszél, nem tudja igazán érzékletesen átadni, mire is gondol. Amikor arra utal, hogy küzd magával, kívülről inkább a hősiesség képét sugallja. Ha viszont olyanokkal beszélek, akik a húszas éveiket maguk mögött hagyták, ezeknek a küzdelmeknek a súlya megnövekszik. Mélyebb önsimeret birtokában és a küzdelem hosszabb megtapasztalása után egyre többen vagyunk, akik igazán megütközünk azon, hogy mikkel kell szembenéznünk önmagunk legmélyén. Ha az én esetemben a FOMO-ról vagy az irigységre való hajlamról beszélek, akkor valami olyanra utalok, amitől tényleg a saját gyomrom is felfordul: a lényem legembertelenebb részére; olyan állapotra, amit bármikor szívesen elrejtenék a világ elől. Kétségbeesett küzdelem ez, és mindenről álmodtam az életem során, csak arról nem, hogy bármikor is hasonlítani fogok egy sarokba szorult, irigy Gollamhoz. És ez csak egy a sok torz részem közül.

Hiszem, hogy nem vagyok egyedül. Ahogy körbenézek a harmincas barátaimon, egyre többször látom azt a kétségbeesést embereken, amit az vált ki, hogy rádöbbennek, olyan dolgot találtak az életük egy-egy területén vagy saját magukban, amiről sose álmodtak. A húszas éveinkben biztosak voltunk benne, hogy a csatát megnyerjük, és mire „valódi felnőttek” leszünk, mindezeket hátrahagytuk. A fiatalság reménye és az önismeret hiánya valahogy könnyített azon a terhen, hogy mekkora a különbség a való életünk és az álmaink között. Szupermennek képzeltük magunkat, de egy idióta néz vissza ránk a tükörből. Kevés húszas éveiben járó emberen látom ennek a felismerésnek a valódi fájdalmát. Viszont annál több harmincason. Nem is meglepő, hogy ezekben az években indulnak el sokan a keserű megöregedés útján, válnak hitehagyottá, éreznek minden addiginál nagyobb kísértést arra, hogy megmentsék magukat, kezdik megkérdőjelezni a valódi változás lehetőségét, vagy hagyják eluralkodni az áldozatmentalitásukat.

A szabadság kérdéskörét nagyon sok oldalról meg lehet fogni. Én ezt az aspektust választottam, hiszen olyan ritkán hallok erről bárkit beszélni. Jézus azt mondja, az igazság szabaddá tesz. Mi tehát az igazság? Az igazság nem teljesen az, hogy a hit, a teológia, a felkenetés megfelelő receptje által végre átélhetjük az áttörést, amely küzdelemmentes élethez vezet. Ezt utópiának hívják. Az utópiába vetett hitet illetően mi, keresztények sokszor nem különbözünk a világ bármely más emberétől, és ez nagy hiba. Mélyen tudunk hinni abban az utópiában, hogy egy következő konferencia, egy következő bibliaóra, önmagunk újra odaszánása elhozza a boldog és küzdelemmentes életet, akárcsak egy új autó, egy nagy szerelem vagy egy előléptetés. Az evangélium igazságának, Jézus tanításának viszont része az emberi bukottság valósága. Amikor pedig küzdelemről beszélek, az életről beszélek, ami a bukás árnyékában zajlik számunkra is, akik az evangélium követői vagyunk. Ez a küzdelem pedig sokkal ocsmányabb, mint azt az elején be mertük vallani magunknak. Ez a küzdelem arról szól, hogy sokévnyi tanulás, megtérés, átütő pillanatok és „betöltekezések” után is ott találom magamat, hogy Gollamként magamban beszélve a számomra legundorítóbb jellemvonások valamelyikével kell újra csatát vívnom.

Amikor hitre tértem, bevallom, nem erre számítottam. Sokszor elcsüggedtem emiatt. Arra gondoltam, talán az evangélium nem is valóság. Sőt, még kívánatosabb gondolat volt, hogy az evangéliumot elhagyva talán egyáltalán nem is kéne morális szempontból gondolkodnom magamon, csak „élvezhetném az életet”. Átjárt engem is az átvertség érzése, és titkon áldozatnak gondoltam magam. „Miért ennyi küzdelem!?” Szerettem volna ragyogni, helyette púpos vagyok. Szerettem volna mosolyogva, békét sugározva élvezni az életet; nagyvonalú, hálás, jó kedélyű, kellemes lenni. Viszont sokszor nem ez vagyok. Van értelme küzdeni? – tettem fel magamnak sokszor a kérdést.

Van. Pontosan a szabadság miatt. Paradox módon egy idő után kezdett összeállni a kép, hogy a küzdelmes élet maga a szabad élet. A szabadság akkor a miénk, amikor a saját életünket se nem fanatikus küzdelemtagadással, se nem cinikus feladással, hanem egyfajta rendíthetetlen reménységgel, de átöleljük, felnőttként, felelősen. Elfogadjuk, hogy ez a mi életünk, és nem csak számunkra küzdelem az élet. Nem csak velünk történt olyan, amitől áldozatnak érezhetjük magunkat. Magunkhoz öleljük, vállaljuk a küzdelmet, emberként, aki nem szeretett volna megtört lenni soha, mégis az, sőt, még valahol felelős is érte, ezért soha nem dőlhet hátra és mondhatja azt, hogy kit érdekel, az élet úgy, ahogy van, szar. Ha saját magam és az élet tökéletlensége miatt nem adom fel a jó iránti vágyat, ha nem leszek cinikus és megkeseredett, ugyanakkor nem próbálok olyan utópisztikus valóságban hinni, amit még az evangélium sem támaszt alá, akkor ott, középen van egy élet, amiben az ember tökéletlensége találkozik a megváltás erőteljes, megállíthatatlan munkájával. Olyan élet, amelyben az ígéret egy magról szól, ami viszont romolhatatlan; olyan Istenről, aki nem vádol, és mindent a javunkra fordít; olyan erőről, ami bennünk él, és ezzel az erővel támadt fel Krisztus a halálból. De ennek az erőnek a természete Pál szerint a lélek és a test küzdelmében jelenik meg a mindennapi valóságunkban. „Intelek titeket: a Lélek szerint éljetek, és a test kívánságát ne teljesítsétek. Mert a test kívánsága a Lélek ellen tör, a Léleké pedig a test ellen, ezek viaskodnak egymással, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek.” (Efézusiakhoz írt levél 3. rész, 16-17. vers)

A modern kultúra szülötteiként nehéz belátni, hogyan rejtőzhet a szabadság és a megnyugvás pont a küzdelemben. Viszont az örökkévalóságnak ezen az oldalán „rendben lenni” egyenlő azzal, hogy küzdünk. Ezen az úton – és csak ezen – biztos ígéretek öveznek. Péter azt írja: „Az ő isteni hatalma megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való, azáltal, hogy megismertük őt, aki saját dicsőségével és erejével hívott el minket.”  Ezen az úton mindaz ott lesz, ami az életre és kegyességre való. Sőt, Péter így folytatja: „Ezek által drága és hatalmas ígéreteket kaptunk, hogy általuk isteni természet részeseivé legyetek, és megmeneküljetek attól a pusztulástól, amelyet a kívánság okoz a világban.” (Péter második levele 1. rész 3-4. vers) Ez a küzdelem nem kétségbeesett, és nem kevesebb ajándéka van, minthogy az idióta mellett Krisztus is visszanéz ránk a tükörből. Isteni természet részesei vagyunk.

Lépten-nyomon találkozom olyanokkal, akik kétségbeesett küzdelemről számolnak be egy olyan életért, amit igaznak és jónak tartanak, mindeközben a környezetük inspirációt, bátorítást és reményt kap tőlük. Félelmetes kettősséget élnek meg, mert bár az élet külső és belső megtörtsége újra megrogyasztja térdüket, kívülről erő és szépség árad belőlük. Hogy lehet ez? Nem tudom. Újra csak látom megvalósulni annak a titkát, ahogy Krisztusban találkozik az emberi élet megtörtsége a megváltás erejével.

Végül talán az a legmeglepőbb az egészben, amiről Péter az első levelében ír: „Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen áll arra, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben. Ezen örvendeztek, noha most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között, hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, a dicsőségre és a tisztességre.” (Péter első levele 1. rész 5-7. vers) A közdelem nemcsak normális, a küzdelem nemcsak ígéretek útján vezet, a küzdelem közben nemcsak Krisztushoz válunk hasonlóvá, hanem úgy látszik, ezek a nyomasztó részei az életünknek tartogatják a legnagyobb dicsőséget számunkra. A megváltásunk legragyogóbb és sokszor a legfontosabb részei rejtőznek Gollamban, akitől leginkább megszabadulnánk mi is, pont úgy, mint Frodó. Frodó azonban Gollam nélkül nem tudta volna beteljesíteni a küldetését. Mi magunk úgy örülnénk, ha a magánytól, társfüggésünkre való hajlamunktól, indulatkezelési problémáinktól, folyamatos önsajnálatunktól vagy bármi más notórius jellemhibánktól megszabadulva végre átölelhetnénk az életet, mely dicsőséget és jutalmat hoz. Ha nem lennénk ilyen diszfunkcionálisak, akkor végre Isten teljessége lehetne a miénk! Ha megszabadulhatnánk ettől a nem kívánatos púptól, úgy futnánk a pályát, ahogy igazán kéne, ahogy igazán szeretnénk! Viszont itt az ideje nem álmaink életét átölelni, hanem a küzdelmeinket. Az ígéret szerint ugyanis úgy tűnik, hogy Isten teljessége elérkezett hozzánk épp mindennapi küzdelmeink által. Az aranyló, tűzben kipróbált, jutalmat és tisztességet hozó hitünk elengedhetetlen részei ezek. Ott vagyunk, ahol lennünk kell. Megnyugodhatunk.

Majdnem húsz éve olvastam egy történetet egy kisfiúról, aki az állatkertben sétált az anyukájával, amikor az egyik ketrec előtt találkozott egy púpos emberrel. Annyira meglepte a dolog, hogy hangosan rákérdezett: „Mi az ott a hátadon?” Az anyja kínosan próbálta odébbhúzni a gyereket, de a púpos megszólalt: „Az púp, kisfiam. Beteg vagyok.”. A kisfiú pár másodperc gondolkodás után megszólalt: „Szerintem nem betegség. Hanem abban angyalszárnyak vannak. Te nagyon szerencsés vagy. Amikor meghalsz, azokkal fogsz felszállni a mennybe.”

 

Hamar Dániel