December 13-án választotta meg püspök-lelkipásztorának a Debrecen- Nagytemplomi Református Egyházközség a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökét. A kialakult szokás szerint a nagytemplomi gyülekezet mint a tiszántúli egyházkerület „első" gyülekezete a kerületben megválasztott püspököt a püspöki szolgálata idejére meghívja lelkipásztorának. Fekete Károly lelkipásztori beiktatását január 10-én tartották, elődje 18 éven keresztül Bölcskei Gusztáv volt, aki jelenleg a Debreceni Református Hittudományi Egyetem rektora.
Az ünnepek után szép lassan visszarázódunk a hétköznapokba. A budapesti Bibliás Könyvesbolt, a Biblia Múzeum, valamint a Baár-Madas Református Gimnázium vezetőjét arra kértük, mondják el, mit várnak az új esztendőtől.
„Mondjuk ki végre: nem a vagyoni különbségekkel, hanem az emberrel van baj! Az emberrel, aki a sokról nem tud lemondani annak a javára, akinek kevesebbje van. Meg az emberrel, aki elüldögél a semmijében, és elvárja, hogy akinek sok van, az adjon neki." Bogárdi Szabó István püspökkel az irgalmasságról beszélgetett Fekete Ágnes, a Kossuth Rádió szerkesztője.
„Ha a családomba beleszületik egy gyermek, nem mondom neki, hogy várjuk meg, amíg tizennyolc éves lesz, hogy eldönthesse, milyen néphez akar tartozni, milyen kultúrában akar élni, milyen nyelven akar beszélni, magyar, német vagy román akar-e lenni, hanem megtanítom azokra az értékekre, amelyek fontosak nekem. Nemcsak anyagi javaimat akarom megosztani a családommal, hanem a szellemi-lelki vagyonomat, identitásomat és a hitemet is – vallja Böjte Csaba, aki több ezer gyermeket fogadott be az általa alapított otthonokba. A ferences rendi szerzetes szerint a rossznak nincs jövője, csak a szeretetnek.
Igére és testvéri közösségre vágynak azok a magyarok, akik elszakadtak szülőföldjüktől – nyilatkozták portálunknak a nyugat-európai szórványban szolgáló magyar lelkipásztorok. Megközelítőleg ötven nyugat-európai városban hangzik el rendszeresen magyar nyelvű igehirdetés vasárnaponként, további húsz gyülekezetben alkalomszerűen tartanak istentiszteleteket. Két németországi, egy ausztriai és egy svédországi magyar lelkipásztort, valamint egy észtországi gondnokot kérdeztünk a kivándorolt magyarok körében végzett misszióról.
Ismét jelentkezett benne az elhatározás, hogy alapos rendet tesz. Elérkezett az advent, a karácsony, majd az év vége. Ideje felszámolni, leltározni a lakásban itt-ott kialakuló, az év során felhalmozódott „vegyes-mindenest": egy-egy kosár, „übülle", fatál, két polc között meghúzódó rés, irattartó papucs, amelyekben a mindennapok sodrában helyet kaptak dossziék, papírok, jegyzetek, üzenetek, képeslapok, cetlik, meg aztán a kavicsok, tobozok, préselt virágok, faragott csecsebecsék, hajtogatott apróságok, kis csokik vagy már csak a papírjuk.
Hét év után bőröndökbe próbálom préselni ruháimat és emlékeimet, hogy az új év beköszöntével új életet is kezdjek. Az elmúlt időszakban idegen országban teremtettem magamnak otthont, most mégis úgy döntöttem, hogy mindent hátrahagyva hazatérek.
Az évnek minden egyes pillanatában összesűrűsödik múlt, jelen és jövő, mégsem szoktuk ennyire kiélezni a kérdést: mi van mögöttünk, és mi előttünk, mint szilveszterkor. Csak egyetlen pillanat a sok közül, amikor hátra vagy éppen előre lehet tekinteni és tanulságokat levonni, terveket szőni, mégis valahogy ennek lett neve, hagyománya, műfaja: óév, szilveszter. Ilyenkor összejövünk, bulizunk, durrogtatunk. És számot vetünk.
A nagyapám mindig azt mondta: nem akkor kell takarítani, mielőtt a vendégek jönnek, hanem akkor, ha elmentek. Mindig megmosolyogtam ezt a mondatot, mert persze a gyakorlat szerint pont fordítva van.
Aki lépett már legóba, tudja, mennyire fájdalmas érzés, a kis ártatlan darabka hogyan válik szörnyű fegyverré. Szülők sokat tudnának erről mesélni, hogyan töri meg a sötét gyerekszobába óvakodó lépteket a talpbahasító vész. A szanaszét hagyott építődarab az egyik legjobb érv a rendrakás mellett, tudnánk még tovább sorolni, nem csak gyerekeknek, miért is fontos a rendezett tárgyi világ.
Mikor leültem cikket írni az ünnepek után, a gondolataimat mintha kiradírozták volna. Az advent és a várakozás hálás téma; a karácsonynál csak arra kell figyelni, nehogy közhelyekbe fulladjon az írás; az újév pedig triviális. Viszont december 28. és 31. között senkiföldje húzódik, a két ünnep mostohagyereke: elegünk van a régi évből, de az új még nem kezdődött el; és még az idő is pocsék.
Hát, nem is tudom. Jó, persze, éppen most ünnepeltük, de mit is? Jézus születését? Elvileg igen, de azért azt tudjuk, hogy Jézus biztosan nem karácsonykor született. Ez eredetileg egy pogány, római ünnep (a téli napforduló ünnepe), amit valaki egyszer keresztény tartalommal szeretett volna megtölteni. És mivel Jézus pontos születésének dátuma ismeretlen, hát így lett karácsony az Ő szülinapja.
Fáradtan bámulom a koszorún lévő gyertyák fényét, már mind a négy ég. A gyerekek körülöttem vígan játszanak az új szerzeményeikkel, nagymama a sütiket kóstolgatja, és halkan mormolja maga elé, hogy mit kell jövőre más arányban használnia, hogy még ízletesebbek legyenek...