Nehezen tudom elképzelni, hogy van ember, aki még nem alkotott közösségben. De naponta tapasztalom, hogy az emlék feledhető, hogy egyedül akarunk megoldani egy feladatot, segítséget nem kérve és nem fogadva, küszködve, a munka legcsekélyebb öröme és áldása nélkül. Pedig igazából csak közösségben, közösségnek alkotni jó.
Sokan fenntartásokkal, gátlásosan ültek le zenélni és énekelni, végül vidám, felszabadult zenészként mentek el. Tóth Orsolya műhelyében mindenki azzá lehetett, aki és ami valójában: zenét szerető és alkotó, közösségi ember.
A Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Kara (2750 Nagykőrös, Hősök tere 5.) pótfelvételt hirdet hitéleti szakjaira (diakónus, kántor, hittanoktató) nappali és levelező munkarendben.
Komoly elköteleződést jelent kántornak tanulni. Akik ezt vállalják, értéket kapnak és adnak másoknak. Van, aki hangszerrel, más az énekhangjával emeli a lelkeket Istenhez.
„Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől a világ végezetéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hitben megegyező, örök életre kiválasztott gyülekezetet gyűjt magának, ezt oltalmazza és megtartja."
A gyülekezet köztiszteletben álló prédikátora otthon szülőként áll helyt, akinek esendősége közvetlenül hat gyermekeire. Vajon hogyan birkóznak meg ezzel maguk a gyerekek?
Érdemes még valaki mással gyorsan újat kezdeni, vagy van esély egy halódófélben lévő házasság újjáélesztésére? Meddig érdemes menteni a menthetőt, és egyáltalán miért? Mihalec Gábor pár- és családterapeuta Házasság 2.0 című könyvének bemutatóján erre is fény derült.
Mennyit beszélünk keresztyénként a válásról? Vannak-e stigmák, bélyegek, amelyeket szívesen ragasztunk egymásra? Miért hasonló a keresztyének közötti válások aránya a nem hívőkéhez? Mi a helyzet a lelkészek házasságával?