Tapasztalata szerint hányadán áll a ma reformátusság a bűnvallással?

Sokan megriadnak, ha meghallják ezt a szót. A másik bűnéről előszeretettel beszélünk, boncolgatjuk, és úgy csinálunk, mintha mi bűntelen, szent emberek lennénk. Azt gondolom, bőven van mindenkinek mit letennie Isten elé. Ma már egyre kevesebb református gyülekezetben van bűnbánati hét. Pedig ha vasárnap az úrasztala elé szeretnénk járulni, akkor ennek fontos része, hogy őszintén kimondjuk a bűneinket, ha máshol nem, legalább reggel a tükör előtt. Egy daganatos betegnél az orvosok keresik az elsődleges tumort, de mi vajon utánajárunk-e annak, hogy mi váltotta ki a betegségünket? Talán nem egy addig fel nem tárt bűn? Azt tapasztalom, hogy egy-két haldokló beteg a halálos ágyán tudta csak kimondani azt a bűnét, amit elkövetett valakivel szemben, amit akár évtizedekig hordozott titokként. Van az a mondás, hogy ha eddig nem mondta el, akkor vigye magával a sírba. De egy keresztény ember nem tud így tenni, itt kell elmondani, megvallani és letenni.

Van-e rossz bűnvallás vagy amely tévútra visz?

Sokszor magunk próbáljuk feloldani a bűneinket. Nem azt várjuk, hogy Isten oldozzon fel, meg tudjuk azt oldani magunk is. Ha nem tudunk őszintén Isten elé állni, akkor még a tagadási fázisban vagyunk. Ma már faluhelyen sem nagyon kukorékolnak a kakasok (ld. János 13, 36-38. és 18, 12-27. – a szerk.), de annyi figyelmeztető jel vesz körül bennünket: mikor lesz már vége a tagadásunknak? A haldokló betegektől megtanultam: egy bűn nem akkor fáj, amikor elkövetjük, de egyszer eljön a pillanat, amikor Isten előtt felszakad minden. Ma már a legtöbb fájdalom pillanatok alatt gyógyítható, a problémákat meg lehet oldani vény nélkül. Isten lábainál azonban nem tesszük le, amit ott kellene.

Miért esünk gyakran a bűn relativizálásának a csapdájába?

Az önfelmentés része ez is, ráadásul mindig másokhoz mérjük a saját bűnünket: próbáljuk bebizonyítani, hogy az illető nagyobb vétket követett el. De amikor őszintén Isten előtt állok, ott csak én vagyok és az én bűnöm. Ehhez persze kell a hit, hogy ne féljek Istentől, hiszen ez az első lépés a gyógyulás felé. És amíg egy egyén nem tudja kimondani a bűnét, addig egy közösség sem tudja azt megtenni. De ahogyan relativizáljuk a bűnt, úgy relativizáljuk a szeretetet is: a krisztusi szeretet viszont nem egy órára vagy egy délelőttre szól. A bűnbánat számomra azt is jelenti, hogy nemcsak Istennel vagyok őszinte, hanem a másik emberrel is. Az, hogy nem ítéllek el, és nekem sincsen takargatnivalóm. Jézus nem azt mondta a parázna nőről, hogy nem vétkezett. Hanem, hogy a többiek milyen jogon akartak ítélkezni felette?

Gyakran hallom, hogy „mindannyian kegyelemből élünk”. Mikor lehet ez több, mint üres frázis, amit sokszor a bűn relativizálására és elfedésére használnak?

Amikor tényleg meglátom, hogy minden nap ajándék, hiszen rengeteg negatív példa is körbevesz minket. És amikor azt tapasztalom, hogy mások micsoda teherrel élnek együtt és mégis képesek adni.

Mindenképpen szükséges, hogy életünk egy szakaszán megtöressünk ahhoz, hogy őszintén tudjuk vállalni a bűneinket Isten előtt?

A megtöretés a ráébredés egy fontos pontja, ez is szükséges ahhoz, hogy felfelé tudjunk nézni. Egyébként régóta keresem, hogy mi kell nekem, nekünk ahhoz, hogy ráébredjünk. Annyi minden történt akárcsak az elmúlt néhány évben, elég visszamennünk a koronavírus-járványig: amikor a hozzátartozók hetekig-hónapokig nem látogathatták a szeretteiket, aztán egyszer csak arra kérték őket, hogy intézzék a temetést. Mi kell ahhoz, hogy rádöbbenjünk: Isten valami egészen mást szeretne? A bűnök egymásra halmozása helyett a kegyelmet, szeretetet, jóságot megsokszorozni és továbbadni. Nincs szebb annál, mint hogy megtehetem a krisztusi dolgokat, amiket a világ nem fog megtenni. Az egyháznak és nekünk, lelkészeknek felelősségünk, hogy amikor a kor megfáradt és megterhelt embere keresi, hogy hova tud menni a bűnével, amit nem tud elmondani, nem tud letenni, akkor hallhassa a neki szóló jézusi üzenetet, hogy „jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.”

Személyes életében, lelkipásztori szolgálatában hogyan változott a bűnvalláshoz való hozzáállása?

Nagyon fontossá vált a kórházi kápolna, ahová egy nap több alkalommal is be tudok menni elcsendesedni. Hogy itt tudom indítani vagy zárni a napomat, hogy egy-egy beszélgetés után itt maradjak a Mindenhatóval és töltődni tudjak. Annyi eszközt töltünk manapság, de gyakran elfeledkezünk arról, hogy nekünk is töltekeznünk kell. A mi power bankunk a Szentírás, ezzel az Úristen olyan csodát adott a kezünkbe, mely által reggel, délben és este is töltődhetünk.

A magok sokszor mégis mintha a köves útfélre vagy tövisek közé hullanának…

Az ember másképpen gondolkodik harminc- és hatvanévesen, másképpen, ha gyereke van, vagy akkor, ha a gyereke öt vagy huszonöt éves. Nem vitatom, hogy ezek mind meghatározóak, de nekem nagyon jó mai napig látni azokat az embereket, akiknek az életén keresztül mutatta meg a Mindenható Isten, hogy nem feledkezem el rólad, megsegítelek és megáldalak. Sokkal kevesebbre van szükségünk, mint amit a világ el akar velünk hitetni. Nap mint nap tapasztalom, hogy ha valaki meghal, szinte minden összegyűjtött java a szemétben végzi.

Miért történik újra és újra, hogy bár a lehető legőszintébben Isten elé viszem a bűneimet, mégis mindig ugyanabba a vétekbe esek?

Belülről kell megtörténnie a változásnak, amelynek az a következménye, hogy azt mondom, nem. Jézus elég rendesen meg lett kísértve és hozzá hasonlóan minket is kísértések vesznek körbe nap mint nap. De azt mondom rájuk, hogy nem, mert én már nem az vagyok, aki a bűnbánatom előtt voltam.

Mikor van szükségünk arra, hogy egy másik személy segítsen a bűnünk megvallásában?

Ez bármikor kapaszkodót jelent, de leginkább abban az esetben, amikor azt érezzük, hogy tele van a puttonyunk. Azt is fel kell ismernem, amikor a másiknak rám van szüksége, és hogy vannak helyzetek, amiket ma kell megtenni, mert lehet, hogy már nem lesz holnap.

Képek: Végh Tamás/ reformatus.hu